Mit te­het egy pe­da­gó­gus, ha osz­tá­lyá­ban két-há­rom ke­zel­he­tet­len gye­rek meg­ke­se­rí­ti a min­den­na­po­kat? Nem­csak az ok­ta­tó-ne­ve­lő mun­kát le­he­tet­le­ní­tik el fe­gyel­me­zet­len, gyak­ran ag­res­­szív vi­sel­ke­dé­sük­kel, ha­nem ta­nul­ni vá­gyó tár­sa­i­kat is gá­tol­ják az oda­fi­gye­lés­ben, sőt, dur­va­sá­guk oly­kor mély lel­ki se­be­ket is okoz. Hol és ho­gyan ér­vé­nye­sít­he­tők azok­nak a di­á­kok­nak a jo­gai, akik a tu­dás meg­szer­zé­sé­ért jár­nak is­ko­lá­ba, és aki­ket kü­lö­nö­sen za­var a né­hány re­ni­tens? E kér­dé­se­ken töp­reng­tem épp, ami­kor fel­fi­gyel­tem a Kó­ris­ták cí­mű francia—német—svájci film­drá­má­ról szó­ló rö­vid aján­ló­ra a Mér­ték­adó ta­valy ka­rá­cso­nyi szá­má­ban. Koncz Ve­ro­ni­ka ar­ról írt, hogy „a fiú­in­té­ze­tek­ben ját­szó­dó nagy­szá­mú film kö­zül a Kó­ris­ták ab­ba a cso­port­ba so­rol­ha­tó, ame­lyik­be a Holt köl­tők tár­sa­sá­ga is. Egy pe­da­gó­gus el­fo­gad­tat­ja ma­gát a »rémisztő köl­kök hadával«, és a tü­re­lem, a sze­re­tet, il­let­ve a mu­zsi­ka se­gít­sé­gé­vel meg­nyit­ja előt­tük egy él­he­tőbb vi­lág ka­pu­ját.”

Arany Já­nos 1817. már­ci­us 2-án szü­le­tett, Nagy­sza­lon­tán. Rö­vid ide­ig szí­nész­ként ke­res­te ke­nye­rét, 1844-től for­dí­tott Shakes­peare­-szín­mű­ve­ket és gö­rög drá­má­kat. Az el­ve­szett al­kot­mány cí­mű víg­epo­szá­val és a Tol­di cí­mű el­be­szé­lő köl­te­mé­nyé­vel egy­aránt meg­nyer­te a Kis­fa­ludy Tár­sa­ság pá­lya­dí­ját. 1861-ben a Kis­fa­ludy Tár­sa­ság igaz­ga­tó­ja, 1870-ben a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia fő­tit­ká­ra lett. Éle­te vé­ge fe­lé szü­let­tek az őszi­kék né­ven is­mert ver­sei, és ek­kor ír­ta meg a Tol­di sze­rel­mét is. 1882. ok­tó­ber 22-én halt meg.

A kom­mu­niz­mus a XIX. szá­zad­ban egy­faj­ta is­ten­ta­ga­dó, vi­lá­gi üdv­tan­ként lé­pett szín­re, s hí­vei a XX. szá­zad­ban a tör­té­nel­mi szük­ség­sze­rű­ség kép­vi­se­lő­i­ként fel­jo­go­sít­va érez­ték ma­gu­kat a tár­sa­dal­mi be­ren­dez­ke­dés erő­sza­kos át­ala­kí­tá­sá­ra. Ha­zánk­ban a kom­mu­nis­ta pro­pa­gan­da az or­szág II. vi­lág­há­bo­rú utá­ni új­já­épí­té­sé­nek si­ke­re­it a rend­szer ered­mé­nye­ként mu­tat­ta be, ugyan­ak­kor a vi­lág­égés okoz­ta szen­ve­dé­sek­re hi­vat­koz­va meg­kezd­te bűn­bak­ke­re­ső, gyű­lö­let­kel­tő kam­pá­nya­it is azok el­len, akik­ben kon­ku­ren­ci­át lá­tott.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2002)

Kis­fa­ludy And­rás film­je a kom­mu­nis­ták egy olyan ko­rai gyil­kos­ság­so­ro­za­tá­ról szól, mely elő­re­ve­tí­tet­te a ké­sőb­bi ÁVO te­vé­keny­sé­gét. A kom­mu­nis­ták a Pest me­gyei Gyömrő já­rás­ban, 1945 ta­va­szán min­den bí­ró­sá­gi íté­let nél­kül leg­alább hu­szon­nyolc sze­mélyt, má­sok sze­rint szá­zat öl­tek meg ke­gyet­len kín­zá­sok kö­zött. Hét te­le­pü­lés ve­ze­tő ér­tel­mi­sé­gét, köz­tük bí­rót, köz­jegy­zőt, pa­pot, ta­nárt, föld­bir­to­kost öl­tek meg, hoz­zá­tar­to­zó­i­kat pe­dig ret­te­gés­ben tar­tot­ták.

Ma­gyar film­drá­ma (2012)

Hol gengsz­ter­vál­tás­nak, hol át­me­ne­ti ál­la­pot­nak, hol a „szép új vi­lág” ki­tel­je­se­dé­sé­nek lát­ják kor­tár­sa­ink azt a kü­lö­nös, má­ig ki nem be­szélt fo­lya­ma­tot, mely 1988-tól 1990-ig tar­tott Ma­gyar­or­szá­gon. Tu­dom, az én ge­ne­rá­ci­ó­mat, a mai har­min­ca­so­kat ál­ta­lá­ban nem ér­dek­li a kö­zel­múlt. Meg­le­pő el­len­pél­da Cser­hal­mi Sá­ra, aki de­bü­tá­ló film­jét az ügy­nök­kér­dés­ről for­gat­ta.

Is­ten ke­zé­ben (2009)

„Ami­kor el­fog­tak, tel­je­sen ért­he­tet­len volt szá­mom­ra, hogy fi­a­tal pa­pi éle­tem mi­ért kez­dő­dik így. Ha va­la­ki ezt meg tud­ja fej­te­ni, ak­kor és an­nak nagy-nagy ju­tal­mat ígér­nék. Ma már min­dent ér­tek. Nem azt mon­dom, hogy cso­da volt, de az Úr­is­ten­nek va­la­mi egé­szen kü­lön­le­ges aka­ra­ta volt ve­le” — mond­ja Olofsson Placid atya, akit lel­ki­pász­to­ri és ta­ná­ri pá­lyá­já­nak kez­de­tén vit­tek a Gulagra.

Ame­ri­kai ro­man­ti­kus drá­ma (1995)

A szen­ve­dé­lyes, múl­ha­tat­lan sze­re­lem ide­á­já­val át­ita­tott kul­tú­ránk­ban nem na­gyon tu­dunk mit kez­de­ni a kap­cso­la­tok szür­ke hét­köz­nap­ja­i­val. Ami­kor szem­be­sü­lünk ve­lük, leg­in­kább el­bi­zony­ta­la­no­dunk: en­­nyi len­ne hát a nagy­be­tűs sze­re­lem? A böl­csek azon­ban tud­ják: nem csak ak­kor kell sze­ret­ni, ami­kor kön­­nyű a szí­vünk. És nem­csak a je­len ér­zé­sei szá­mí­ta­nak, ha­nem a tu­da­tos vá­lasz­tás is, hogy mi­lyen jö­vőt aka­runk ma­gunk­nak.

Né­met film­drá­ma (2010)

„Sturm und Trinkt!” — koc­cint if­jú hő­sünk jó­ked­vű­en ba­rá­ta­i­val, s mind­an­­nyi­an mo­hón fel­hajt­ják a sört. Wetzlarban va­gyunk, az 1700-as évek vé­gé­nek Né­met­or­szá­gá­ban, egy kocs­ma mé­lyén. A szép­re­mé­nyű if­jút (Ale­xan­der Fehling) ap­ja jo­gi pá­lyá­ra szán­ja, s ta­nul­ni kül­di az ál­mos kis­vá­ros­ba, ám a fi­a­tal köl­tő in­kább a mú­zsá­nak, a mu­la­to­zás­nak és a sze­re­lem­nek ál­doz­na. S ahogy az len­ni szo­kott, nem­so­ká­ra — sa­ját vég­ze­té­re — be­le­sze­ret egy olyan lány­ba (Miriam Stein), akit már el­je­gyez­tek.