A zene erejével

Christophe Barratier ren­de­ző film­je nem sok­kal a II. vi­lág­há­bo­rú után ját­szó­dik. A hely­szín a Tó­fe­nék ne­vű ne­ve­lő­in­té­zet, ahol nagy­részt ne­he­zen ke­zel­he­tő, ár­ván ma­radt fi­úk él­nek. A bent­la­ká­sos is­ko­la igaz­ga­tó­ja ret­ten­tő­en szi­go­rú. El­ve az „akció—reakció”, az­az ha va­la­ki csínyt kö­vet el, azt a ne­ve­lők azon­nal a le­he­tő leg­ke­mé­nyeb­ben meg­to­rol­ják. Gyak­ran ve­rik, meg­aláz­zák a fi­ú­kat, akik az erő­szak­ra erő­szak­kal vá­la­szol­nak, és min­dent el­kö­vet­nek a ka­to­nás mód­sze­rek el­len. Ami­kor az új ne­ve­lő, Clément Mathieu (Gérard Jugnot) volt ze­ne­ta­nár meg­ér­ke­zik az in­téz­mény­be, már­is az ese­mé­nyek kö­ze­pé­be csöp­pen. Szo­kat­lan mó­don sze­líd­ség­gel re­a­gál az őt ért tá­ma­dá­sok­ra. Az osz­tály­ból kó­rust ala­kít, s fel­fe­de­zi az an­gyal­ar­cú Pierre Morhange (Jean-Baptiste Maunier) cso­dá­la­tos hang­ját. A film­ben el­hang­zó da­lok leg­alább olyan erő­tel­je­sek, mint a fel­is­me­rés: nem a ke­mény bün­te­tés hoz­hat vál­to­zást, ha­nem a jó szó, a szeretetteli hoz­zá­ál­lás és a fel­té­tel nél­kü­li bi­za­lom. A vi­lá­got ugyan­is ki-ki él­he­tőb­bé és to­le­rán­sab­bá te­he­ti, csak na­gyon kell fi­gyel­ni a gyer­me­ki lé­lek ér­zé­keny­sé­gé­re, s ar­ra, hogy a rossz ma­ga­vi­se­let hát­te­ré­ben ta­lán va­la­mi ko­moly prob­lé­ma áll­hat.