Krisz­tus szü­le­té­sé­nek ün­ne­pé­ről a lé­nyeg után so­ha nem az aján­dé­kok jut­nak eszem­be, ha­nem a fe­nyő­il­lat, a gyer­tya­láng fé­nye, a csil­lag­szó­ró szem­káp­ráz­ta­tó szik­rái. Gye­rek­ko­ri em­lé­kek idé­ződ­nek föl ben­nem: a hó­sap­kás fák és bok­rok; a ma­dár­ete­tő kö­rül rep­ke­dő cin­kék, meggy­vá­gók, ve­re­bek; a hi­deg, tisz­ta le­ve­gő; az éj­fé­li mi­sé­re hí­vó ha­rang­szó. Gon­do­lat­ban vis­­sza­té­rek nagy­anyám há­zá­hoz is, s lá­tom ma­gun­kat, amint de­cem­ber 24-én dél­előtt együtt dí­szít­jük föl a ki­csiny­ke, ám for­más fát, egy­sze­rű, na­gyon ré­gi dí­szek­kel, ame­lyek kö­zül nem egyet még a lá­nyai ké­szí­tet­tek az is­ko­lá­ban. Ott­hon édes­anyám főzt­je vár, ebéd­re má­kos gu­ba, szent­es­te a va­cso­ra min­dig rán­tott hal és krump­li­sa­lá­ta… Ady End­re Ka­rá­csony cí­mű ver­sé­nek né­hány so­rát is­mé­tel­ge­tem ma­gam­ban: „Gol­go­tha nem vol­na / Ez a föl­di élet, / Egy erő hat­ná át / A nagy min­den­sé­get, / Nem vol­na más val­lás, / Nem vol­na csak ennyi: / Imád­ni az Is­tent / És egy­mást sze­ret­ni… / Ka­rá­cso­nyi re­ge, / Ha va­ló­ra vál­na, / Iga­zi bol­dog­ság / Száll­na a vi­lág­ra…”

Rég­óta vár­tam, hogy vég­re igaz­sá­got szol­gál­tas­sa­nak a Bu­da­pes­ti Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság Ze­ne­ka­rá­nak. A száz­hat­van éve ala­pí­tott együt­test, ha­zánk — je­len­tő­sé­gét te­kint­ve min­den­kép­pen — el­ső ze­ne­ka­rát ugyan­is az utób­bi idők­ben ne­megy­szer az el­le­he­tet­le­nü­lés ve­szé­lye fe­nye­get­te. Azt a ze­ne­kart, amely Liszt-, Brahms-, Mah­ler-, Bar­tók- és Ko­dály-ős­be­mu­ta­tók­kal, a leg­ki­vá­lóbb kar­mes­te­rek és szó­lis­ták vé­get nem érő (di­cső­ség)lis­tá­já­val büsz­kél­ked­het.

Több mint szo­ci­á­lis szak­em­ber. Mer ér­zel­mes len­ni, min­den elő­adá­sa, meg­szó­la­lá­sa meg­dol­goz­tat­ja a fi­gyel­mes, nyi­tott szí­vű hall­ga­tó lel­ki­is­me­ret­ét. Gyak­ran mu­tat be a nyo­mor több­sé­günk szá­má­ra is­me­ret­len és el­kép­zel­he­tet­len tar­to­má­nya­i­ban ké­szült fény­ké­pe­ket. A hát­tér-in­for­má­ci­ók, tör­té­ne­tek, ame­lye­ket hoz­zá­juk fűz, ér­zé­kel­te­tik, hogy mind­ez szá­má­ra nem csak szak­mai kér­dés. Nem akar a „szak­mai­as­ság” vé­dő­bás­tyá­ja mö­gé búj­ni. Tra­gé­di­ák­ról, össze­tört éle­tek­ről, ös­­sze­rop­pant apák­ról, re­mény­te­len gyer­mek­kor­ról be­szél. A bot­rány­ról, amely mind­an­­nyi­unk kö­zös fe­le­lős­sé­ge.

Amerikai filmdráma (1994)

Oly­kor ki­de­rül: nem min­den az, ami­nek lát­szik. A kö­vet­kez­mény: el­ve­szít­jük fo­gó­dzó­ink egy ré­szét, s mint ami­kor el­aka­dás vagy zsák­ut­ca ese­tén GPS-t hasz­ná­lunk az au­tónk­ban, új­ra­ter­ve­zés szük­sé­ges, hogy a friss in­for­má­ci­ó­kat fel­dol­goz­va hely­re te­gyük a dol­go­kat a fe­jünk­ben és gyó­gyít­gas­suk meg­rog­­gyant vi­lág­ké­pün­ket. Va­la­mennyi­en is­me­rünk ál­szent em­be­re­ket és mű­kö­dés­mó­do­kat, az igaz­sá­got sem min­dig azok és oda szol­gál­tat­ják, akik­nek és aho­va kel­le­ne, és még so­rol­hat­nánk a kí­nos vagy fel­há­bo­rí­tó lát­sza­tok pél­dá­it. Vi­lá­gunk egyik két­ség­beej­tő ol­da­lá­nak da­rab­ja­it.

Olasz romantikus film (2009)

Sze­gény­ség­ről, ki­szol­gál­ta­tott­ság­ról oly so­kat hal­la­ni nap­ja­ink­ban, hi­szen egy­re ne­he­zebb be­osz­ta­ni a ke­re­se­tet. Ha ugyan van be­vé­tel, s van mi­vel szá­mol­ni… A mun­ka­nél­kü­li­ség, az ál­lás­ta­lan­ság bi­zony­ta­lan­sá­got szül, s a ki­lá­tás­ta­lan­ság sok­szor szél­ső­sé­ges re­ak­ci­ó­kat is ered­mé­nyez­het. Hi­he­tünk a vál­to­zás­ban? A fel­emel­ke­dés­ben? Vagy ez len­ne a szép új vi­lág? A vár­va várt XXI. szá­zad?

Gye­rek­ko­rom egyik ked­venc író­ja Victor Hugo volt. Oly­any­­nyi­ra sze­ret­tem, hogy ami­kor az is­ko­lá­ban ró­la ta­nul­tunk, ké­pes vol­tam az iro­da­lom­ta­nár­ral is vi­tá­ba száll­ni. ő Hugo tel­jes élet­mű­vét be­tusz­kol­ta (vol­na) a ro­man­ti­ka szűk ska­tu­lyá­já­ba, ne­kem vi­szont meg­győ­ző­dé­sem volt, hogy A nyo­mo­rul­tak ro­man­ti­kus stí­lus­je­gye­i­vel, meg­ol­dá­sa­i­val együtt is a na­tu­ra­liz­mus-re­a­liz­mus elő­fu­tá­ra, vagy már ma­ga a re­a­liz­mus. Le­nyű­göz­tek a re­gény meg­ren­dí­tő epi­zód­jai, mel­lék­szá­lai, ame­lyek a ki­szol­gál­ta­tott em­ber szen­ve­dé­se­i­ről, dosz­to­jevsz­ki­ji ere­jű ál­do­zat­ho­za­ta­la­i­ról szól­tak. Be­lém vé­sőd­tek az em­be­ri gesz­tu­sok, re­ak­ci­ók is, mint Myriel püs­pök so­kat idé­zett nagy­lel­kű­sé­ge; a dön­tő pil­la­nat, ahogy ta­lá­lé­kony, fel­té­tel nél­kü­li sze­re­te­te át­for­mál­ja a há­nya­tott sor­sú fő­hős, Jean Valjean to­váb­bi éle­tét…

Ha egy ren­de­ző élet­raj­zi film ké­szí­té­sé­re vál­lal­ko­zik, mun­ká­ja egy je­len­tős ré­szét már el is vé­gez­te he­lyet­te más. Még­pe­dig ma­ga a va­ló­ság. A gya­kor­la­ti meg­va­ló­sí­tás­nál pe­dig két út áll előt­te. Az el­ső, hogy pont­ról pont­ra el­me­sé­li fő­sze­rep­lő­jé­nek az éle­tét. A má­so­dik, hogy kre­a­tív mó­don ma­ga is hoz­zá­tesz va­la­mit, itt-ott át­ala­kít­ja, fel­hasz­nál­va mind­azo­kat a fil­mes esz­kö­zö­ket, me­lyek ren­del­ke­zé­sé­re áll­nak. Leandro Castellani Don Bosco — Az if­jú­ság aty­ja és mes­te­re cí­mű 1988-as film­jé­ben az előb­bit vá­lasz­tot­ta.

Heinrich Böll (1917—1985) No­bel-dí­jas né­met író, mű­for­dí­tó de­cem­ber 21-én szü­le­tett Köln­ben, ahol egy ka­to­li­kus ele­mi is­ko­lá­ban ta­nult. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú kez­de­tén be­so­roz­ták a Wehrmachtba, né­hány hó­na­pig Ma­gyar­or­szá­gon is szol­gált. A het­ve­nes évek­ben a Nem­zet­kö­zi P. E. N. Club el­nö­ke volt. 1972-ben mun­kás­sá­gá­ért No­bel-díj­jal ju­tal­maz­ták. A vi­lág­há­bo­rú után ő volt az el­ső né­met író, aki el­nyer­te ezt az el­is­me­rést.