Lélek Boulvard

Bi­zo­nyá­ra óri­á­si sze­re­pe van ab­ban, hogy a mál­ta­i­ak prog­ram­jai, ak­ci­ói annyi szel­le­mes öt­le­tet va­ló­sí­ta­nak meg, bi­zo­nyít­va, hogy nem csak pénz­kér­dés a sze­gé­nyek meg­se­gí­té­se. A mál­tai kez­de­mé­nye­zé­sek­ről hall­va meg-meg­kér­de­zem ma­gam­tól: „Ezt va­jon ki és ho­gyan ta­lál­ta ki? Mi okoz­za, hogy ne­kik min­dig si­ke­rül egy kis re­ményt cse­peg­tet­ni be­lém a le­sza­kadt tér­sé­gek jö­vő­jét il­le­tő­en?” Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy egy ve­ze­tő ka­rak­te­re, sze­mé­lyi­sé­ge erő­sen ki­hat az ál­ta­la irá­nyí­tott szer­ve­zet­re. Így van ez Vecsei Mik­lós ese­té­ben is. Egy ap­ró pél­da: a mál­tai or­vos­cso­port min­dig ug­rá­ló­vár­ral ér­ke­zik a fal­vak­ba, hogy a gye­re­kek örül­je­nek — ha er­ről hall az em­ber, már­is egy ki­csit jobb ked­ve tá­mad. Nem­csak sta­tisz­ti­kák­ról, és nem­csak, sőt el­ső­sor­ban nem se­gély­ös­­sze­gek­ről, ru­ha- és étel­osz­tás­ról van szó. Ha­nem a re­mény vis­­sza­adá­sá­ról, a be­fo­ga­dás­ról, ba­rá­ti kéz­fo­gás­ok­ról, a sors­kö­zös­ség vál­la­lá­sá­ról a leg­sze­gé­nyeb­bek­kel. Ez, az evan­gé­li­um sze­rény szol­gá­la­ta Ve­csei Mik­lós út­ja.