Egy krisztusi pedagógus

Mi­lyen ter­mé­sze­tes a mai gye­re­kek­nek, hogy is­ko­lá­ba jár­hat­nak, sza­bad­ide­jük­ben játsz­hat­nak, spor­tol­hat­nak. Ar­ról, hogy ez nem min­dig volt így, a ma fi­a­tal­sá­ga csak a szü­lők és a ne­ve­lők el­be­szé­lé­sé­ből tud­hat. Pe­dig tény­leg nem min­dig volt így. Pél­dá­ul a XIX. szá­za­di Itá­li­á­ban sem. Lát­va a gyer­mek­mun­kát, a sze­gény­sé­get és an­nak kö­vet­kez­mé­nye­it, egy ka­to­li­kus pap — Giovanni Melchiorre Bosco Ochienna — el­kez­di a gye­re­ke­ket ma­ga kö­ré gyűj­te­ni. Egy To­ri­no mel­let­ti ta­nyán két­száz­nál is több fi­a­tal­nak igyek­szik re­ményt, me­ne­dé­ket és nem utol­só­sor­ban szak­mát ad­ni, mind­ezt imád­koz­va és ne­vet­ve. Jel­mon­da­ta, hogy nem­csak sze­ret­ni kell őket, ha­nem érez­ni­ük is kell, hogy sze­re­tik őket.
Ta­núi le­he­tünk an­nak is, ami­kor Don Bosco lét­re­hoz­za a Szalézi Szent Fe­renc­ről el­ne­ve­zett tár­sa­sá­got, mely a vi­lág el­ha­gyott gyer­me­kei fe­lé sze­ret­ne for­dul­ni. Azok fe­lé, „akik­ről min­den­ki meg­fe­led­ke­zett, csak Is­ten nem”.
A cím­sze­re­pet ját­szó, idén feb­ru­ár­ban el­hunyt olasz szí­nész, Ben Gazzara mély át­élés­sel igyek­szik meg­for­mál­ni Don Bosco alak­ját. A film ki­vi­te­le­zé­se azon­ban nem lé­pi túl egy szok­vá­nyos té­vé­film ke­re­te­it. Szin­te min­den je­le­net­nél úgy ér­zi a né­ző, hogy csu­pán szem­lél­te­tő sze­re­pük van. A sze­rel­mi szál pe­dig, mely az egyik ne­velt és egy sze­gény sor­sú lány kö­zött szö­vő­dik, lát­ha­tó­an csak ar­ra szol­gál, hogy vál­to­za­to­sab­bá te­gye a tör­té­ne­tet.
Ar­ra azon­ban min­den­kép­pen al­kal­mas ez a film, hogy — mond­juk egy hit­tan­óra ke­re­té­ben, pon­to­sít­va és ki­egé­szít­ve — meg­is­mer­tes­sük a fi­a­ta­lok­kal a szaléziak ala­pí­tó­já­nak éle­tét. Er­re pe­dig azért is jó okunk le­het, mert a rend ma­gyar tar­to­má­nya jö­vő­re ün­nep­li fenn­ál­lá­sá­nak cen­te­ná­ri­u­mát.