Döntéseink szabdságában

Ez is eszem­be ju­tott a Biciklitolvajokat, az olasz neo­re­a­liz­mus egyik alap­film­jét néz­ve. Az al­ko­tás ha­tás­me­cha­niz­mu­sa for­dí­tott: Vittorio De Sica 1948-ban ké­szült na­tu­ra­lis­ta lát­le­le­te ugyan­is szim­bó­lu­mok­kal te­li, ér­zel­mes (de csep­pet sem ér­zel­gős) pél­dá­zat­tá vá­lik; sőt nyu­god­tan te­kint­het­jük — min­den di­dak­ti­kus­ság­tól men­tes — ki­fe­je­zet­ten „ke­resz­tény in­dít­ta­tá­sú” al­ko­tás­nak.
Az egy­sze­rű­sé­gé­ben zse­ni­á­lis alap­tör­té­net sze­rint egy mun­ka­nél­kü­li csa­lád­apa, Antonio (Lamberto Maggiorani) vég­re ko­moly meg­bí­zást kap, pla­kát­ra­gasz­tó­ként dol­goz­hat. Leg­fon­to­sabb mun­ka­esz­köz­ét, ne­he­zen meg­szer­zett ke­rék­pár­ját azon­ban már az el­ső nap el­lop­ják. Kis­fi­á­val, Brunóval (Enzo Staiola) a tol­vaj nyo­má­ba ered… A haj­sza so­rán fel­tá­rul­nak a há­bo­rú után las­san ma­gá­ra ta­lá­ló, át­ala­ku­ló Ró­ma tár­sa­dal­mi fe­szült­sé­gei, jel­leg­ze­tes hely­ze­tei és ar­cai.
De Sica film­je el­lent­mond a kön­­nyen avu­ló mű­faj­nak; ma pon­to­san olyan ér­vé­nyes, mint szü­le­té­se ide­jén. Tem­pó­ja, vá­gá­sa, be­ál­lí­tá­sai, pár­be­szé­dei szin­te egy az egy­ben át­ül­tet­he­tők len­né­nek, ha va­la­ki „remake-et” ké­szí­te­ne be­lő­le.
Fon­tos az egész, a lé­nyeg még­is a rész­le­te­ken mú­lik. Az olasz fil­mes pe­dig min­den fon­to­sat lát és lát­tat: ha­tá­ro­zott, ko­nok lép­te­ket és té­to­va­sá­got, el­ka­pott pil­lan­tá­so­kat, si­mo­ga­tást és meg­le­gyin­tést, hű­sé­get, a fáj­da­lom­tól-szé­gyen­től ököl­be szo­rí­tott ke­zet… És a bűnt, a kí­sér­tést is, bi­cik­lik ha­dá­val-er­de­jé­vel mo­del­le­zett kis- és nagy­vi­lá­gunk tö­ré­keny­sé­gét.