Ame­ri­kai—fran­cia film (1995)

A sze­ren­cse­já­ték ha­zar­dí­ro­zás. Még ak­kor is, ha tu­ti nye­re­mény­re pá­lyá­zol, le­gyél bár a já­ték­asz­tal in­nen­ső vagy túl­ol­da­lán. S ak­kor is, ha biz­tos­ra akarsz men­ni, és a ké­nyel­met­len­né vált ügy­fe­lek­kel nem te­ke­tó­ri­á­zol, csak si­mán el­te­szed őket láb alól. Sam „Ász” Rothstein (Robert De Niro) két­ség­te­len te­het­ség­gel előb­bit, Nicky Santoro (Joe Pesci) el­lent­mon­dást nem tű­rő bru­ta­li­tás­sal utób­bit vég­zi. Sam ren­det, „tisz­ta be­vé­telt” sze­ret­ne, ám Nicky ak­ci­ói mi­att las­san­ként el­dur­vul a hely­zet, oly­annyi­ra, hogy a na­gyok már nem pénz­ben, ha­nem em­ber­éle­tek­ben ját­sza­nak. Mar­tin Scorsese nagy erő­vel höm­pöly­gő eposzt ka­nya­rít hő­se­i­nek a Las Vegas-i csil­lo­gás­tól a si­va­ta­gi göd­rö­kig íve­lő élet­tör­té­ne­té­ből, be­mu­tat­va, mi­lyen is az, ha va­la­ki az éle­tet is ha­zárd­já­ték­nak te­kin­ti, s min­dent egy lap­ra tesz fel.

Beszélgetés Lázár Kovács Ákossal

Mi­lye­nek a mai Mi­ku­lá­sok? Láz­ár Ko­vács Ákos mé­dia­ku­ta­tó­val ez ügy­ben pró­bál­tunk ren­det vág­ni.

„Nem vé­let­le­nül ad­tam a film­nek ezt a ta­lá­nyos cí­met. A né­ző el­gon­dol­kod­hat, hogy az iga­zi Mi­ku­lás az, aki an­nak vall­ja ma­gát, vagy eset­leg va­la­ki más” — mond­ta a 2005-ben for­ga­tott Az iga­zi Mi­ku­lás (va­sár­nap, 14.20, RTL Klub) ren­de­ző­je, Gárdos Pé­ter. Adó­dik a kér­dés: mi­től lesz „iga­zi” egy film­be­li Mi­ku­lás, mi kell ah­hoz, hogy egy ilyen le­be­gő, a hét­köz­nap­ok re­a­li­tá­sá­ba be­il­leszt­he­tet­len fi­gu­rát hi­te­les­nek érez­zünk?

Ke­resz­tény­ként sok­szor el­mél­ke­dünk ar­ról, hogy olya­nok­ká kell len­nünk, mint a gyer­me­kek; s hogy őriz­zük meg lel­künk ár­tat­lan­sá­gát, le­gyünk oda­adó bi­za­lom­mal Is­ten fe­lé, és ves­sük alá ma­gun­kat az Atya aka­ra­tá­nak. Ha­nem a gyer­mek­ség­nek van egy má­sik jel­lem­vo­ná­sa, ami­ről ta­pasz­ta­la­tom sze­rint ke­ve­seb­bet el­mél­ke­dünk: az ön­fe­ledt öröm.

Nem az „Új­vi­lág­ból” szim­fó­ni­á­hoz, az Egy ki­ál­lí­tás ké­pe­i­hez, a Peer Gynt-szvithez vagy a b-moll zon­go­ra­ver­seny­hez ha­son­ló, sok­szor ki­áru­sí­tott örök­zöld, nem an­­nyi­ra „min­den­na­pos” a rá­di­ók­ban, a ze­nei té­vé­csa­tor­nák kí­ná­la­tá­ban vagy az ott­hon agyon­hall­ga­tott klas­­szi­ku­sok so­rá­ban — de ott van a nyo­muk­ban. Nem fe­led­jük. Ked­ves em­lék, amely fel-fel­buk­kan­va vé­gig­kí­sér egy éle­ten át. Csu­pa ti­tok. Öröm és töl­te­ke­zés a ve­le va­ló „vá­rat­lan” ta­lál­ko­zás, hogy azu­tán el­gon­dol­kod­junk: mi­ért is ma­radt ki egy idő­re ez a va­rázs­lat? Hi­szen Se­he­re­zá­dé min­dig ké­pes vis­­sza­hí­ze­leg­ni ma­gát, szép­sé­ge, okos­sá­ga új­ra és új­ra ra­bul ejt. Sahriár szul­tán rab­nő­je el­me­reng, az­tán me­sél­ni kezd: ki­nyí­lik az Ezer­egy­éj­sza­ka hol­das-na­pos ké­pes­köny­ve, ahol ég, föld és víz ta­lál­ko­zik, ahol nincs le­he­tet­len, ahol nem­csak hő­sök küz­de­nek az ele­mek­kel, ha­nem a ka­land­vágy is az ér­ző lé­lek­kel.

Magyar ismeretterjesztő film (2012)

Iszkaszentgyörgy Szé­kes­fe­hér­vár­tól mint­egy tíz ki­lo­mé­ter­re ta­lál­ha­tó. Ha­tá­rát észak­ról a Ba­kony, nyu­gat­ról a be­lő­le nyú­ló Iszka-hegy, dél­ről a Sár­rét, ke­let­ről pe­dig a Mó­ri-árok al­kot­ja. A te­le­pü­lés már a hon­fog­la­lást meg­elő­ző év­ez­re­dek­ben is la­kott hely volt. A tér­ség föld­raj­zi adott­sá­gai és ter­mé­sze­ti vi­szo­nyai igen ked­ve­ző­ek vol­tak. A hon­fog­la­ló ma­gya­rok is fel­ver­ték szál­lá­sa­i­kat e tá­jon. A köz­ség szép kas­té­lyá­ról, ame­lyet Ama­dé An­tal épít­te­tett, 1735-ben te­szik az el­ső em­lí­tést. A kas­tély­hoz park is tar­to­zott. Az egy­ko­ri an­gol­kert­ből saj­nos má­ra nem sok ma­radt. A fa­lu bel­te­rü­le­té­től nem mes­­sze tört fel a Duz­zo­gó hő­for­rás.  Az öt­ve­nes éve­kig für­dő is mű­kö­dött itt. Az Ízőrzők cí­mű so­ro­zat e fe­je­ze­te gaszt­ro­nó­mi­ai uta­zás­sal egy­be­kö­tött ven­dég­ség­be hív­ja a né­ző­ket. Így meg­is­mer­ked­he­tünk a vi­dék jel­leg­ze­tes éte­le­i­vel s azok re­cept­je­i­vel. Meg­tud­hat­juk, ho­gyan ké­szül a hi­deg sző­lő­le­ves, a sod­rott ré­tes, a ba­ko­nyi ponty va­jas ga­lus­ká­val, a brok­ko­likrém­le­ves, a szent­györ­gyi töl­tött ka­raj és a Rákóczi tú­rós.

Magyar játékfilm (2005)

A IV. szá­zad­ban élt Szent Mik­lós püs­pök alak­ja kö­ré gyűlt le­gen­dák idő­vel más tör­té­ne­tek­kel is el­ke­ve­red­tek, majd önál­ló élet­re kel­tek. S ahogy a le­gen­dák ese­té­ben az len­ni szo­kott, a hely és a kor szel­le­me min­dig azt hív­ja elő be­lő­lük, amit fon­tos­nak tart. A mo­dern, elüzletiesedett vi­lág­ban pél­dá­ul az aján­dék­osz­tás­ra esik a leg­na­gyobb hang­súly. En­nek meg­fe­le­lő­en Gárdos Pé­ter film­jé­ben a Mi­ku­lás rek­lám­fi­gu­ra, akit egy He­ren­di Mi­hály ne­vű, bo­ros­tás, el­zül­lött, fa­lá­bú bár­zon­go­ris­ta (Cser­hal­mi György) ala­kít, pénz­ke­re­set cél­já­ból. Fel­ada­ta, hogy pi­ros ru­há­ban, vat­ta­sza­káll­ban bök­ver­sek­kel mu­lat­tas­sa a pláza kö­zön­sé­gét. A pi­a­con zsá­ko­kat hor­dó le­csú­szott al­ko­ho­lis­ta ci­ni­kus, ke­se­rű mot­tót fo­gal­maz meg: „Az iga­zi Mi­ku­lás lop, csal, ha­zu­dik, és utál­ja a gye­re­ke­ket.” S mert az élet ke­se­rű, va­dul fal­ja az édes­sé­get.

Magyar dokumentumfilm (2008)

A Já­nos­ka név hal­la­tán Mik­száth Kál­mán no­vel­lá­ja jut eszem­be (A ló, a bá­rány­ka és a nyúl, 1910), ami mind­má­ig kön­­nye­ket csal a sze­mem­be. Kis­fia el­vesz­té­sét pró­bál­ta föl­dol­goz­ni a nagy me­se­mon­dó az iro­da­lom se­gít­sé­gé­vel; fáj­dal­mát, bá­na­tát sza­ba­tos mon­da­tok mö­gé rej­tet­te. Já­nos­ka, az író to­rok­gyík­kal küz­dő gyer­me­ke ha­lá­la előtt já­té­ka­it ap­já­ra bíz­ta: „Apa, ha meg­ha­lok, vi­seld gond­ját az ál­la­ta­im­nak.” S még egy fé­nyes fél kraj­cárt is adott, hogy ab­ból kosz­tol­tas­sák hű ba­rá­ta­it…

A wes­tern­fil­mek kö­zül azo­kat ked­ve­lem, ame­lyek a vad­nyu­gat al­ko­nyát tár­ják elém. Nem vol­tam ez­zel min­dig így, ám fel­nőtt fej­jel már ne­héz meg­ma­gya­ráz­nom, mi­ért for­má­ló­dott ilyen­re az íz­lé­sem. Lo­gi­ku­san azo­kat a klas­­szi­kus in­di­á­nos fil­me­ket kel­le­ne sze­ret­nem, me­lye­ket gye­rek­ko­rom­ban olyan nagy cso­dá­lat­tal bá­mul­tam a té­vé­ben és a mo­zi­ban, s ame­lye­kért tíz fi­ú­ból ki­lenc és fél fel­tét­le­nül ra­jong. Ti­zen­egy éve­sen még biz­to­san a több­ség­hez tar­toz­tam. Élén­ken em­lék­szem, mi­lyen csa­ló­dott vol­tam, ami­kor a Thö­köly úti Sport mo­zi­ban (húsz éve meg­szűnt, már az épü­le­tet is el­bon­tot­ták…) szü­le­im ol­da­lán be­ül­tem a Ke­resz­tül a Nagy Víz­vá­lasz­tón cí­mű, 1976-ban for­ga­tott ame­ri­kai wes­tern­re — és a vár­va várt in­di­á­nos csa­ta­je­le­ne­tek he­lyett csak két kis­gye­rek ván­dor­út­ját fi­gyel­het­tem, no meg a gyö­nyö­rű­sé­ges tá­jat.