Az utolsó cowboy

A dön­tő for­du­la­tot ka­masz éve­im hoz­hat­ták. Ol­vas­má­nya­im ré­vén las­san rá­éb­red­tem, hogy a Gojko Miti‰ fő­sze­rep­lé­sé­vel for­ga­tott NDK-s wes­ter­nek, me­lyek­ben bar­ní­tó­val be­má­zolt tes­tű, pa­ró­kás szerb, né­met és len­gyel mű­apa­csok idét­len­ked­tek, kö­szö­nő vi­szony­ban sin­cse­nek a va­ló­ság­gal. A kön­­nyed szó­ra­ko­zást nyúj­tó spagettiwesternek egy­sze­ri­ben oly bár­gyú­nak és ide­ge­sí­tő­nek tűn­tek: a le­puf­fan­tott sze­rep­lők ele­gán­san, tü­kör előtt be­gya­ko­rolt moz­du­lat­tal el­dől­nek, vér se­hol, kín­szen­ve­dés se­hol; a fe­hér in­gek a több na­pos lo­vag­lás után is folt­men­te­sek és fris­sen va­sal­tak, a fri­zu­rák a pré­ri kö­ze­pén is makulátlanok. És azok a film­bé­li „csa­ták”! Az in­di­á­nok fej­han­gú ri­kol­to­zás­sal kö­ze­led­nek, hogy már ki­lo­mé­te­rek­ről hal­la­ni le­hes­sen őket, majd íju­kat és dár­dá­ju­kat ráz­va, ki­tar­tó­an si­pí­toz­va kör­be-kör­be nyar­ga­lász­nak, mi­a­latt a fa­ház­ban el­rej­tő­zött négy-öt sápadtarcú ha­lom­ra öl­dö­si őket… Ho­lott az in­di­á­nok ép­pen a vá­rat­lan tá­ma­dá­sa­ik­ról és a ki­szá­mít­ha­tat­lan harc­mo­do­ruk­ról, ra­vasz cse­le­ik­ről vol­tak hí­re­sek…
Egy szó mint száz, a vad­nyu­gat al­ko­nyát be­mu­ta­tó wes­ter­ne­ket több­re be­csü­löm, mert őszin­téb­bek, va­ló­sá­go­sab­bak — hi­te­le­seb­bek. E vé­le­mé­nye­met alá­tá­masz­tot­ta a Monte Walsh: Az utol­só cow­boy cí­mű, 2003-ban ké­szült ame­ri­kai wes­tern, me­lyet né­hány nap­ja lát­tam a Film+ csa­tor­nán. (A szer­kesz­tők sze­ren­csé­re idő­ről idő­re mű­sor­ra tű­zik.) A Magnum és a Zsa­ru­vér cí­mű té­vé­so­ro­za­tok­ból is­mert Tom Selleck ala­kí­tá­sa le­nyű­gö­zött. Igen, a XX. szá­zad haj­na­lá­nak sá­padt ro­man­ti­ká­ja: al­ko­ho­lis­tá­vá lett in­di­á­nok, ben­zin­bűzt pö­fö­gő au­to­mo­bi­lok, a tech­ni­kai fej­lő­dés ré­me, a kö­zép­pont­ban pe­dig egy meg­fá­radt, öre­ge­dő cow­boy — mind­ez lé­nye­ge­sen em­be­ribb, von­zóbb, hi­he­tőbb…