Hős honleányok

Ha az 1848-as forradalomra gondolunk, Kossuth, Petőfi, Jókai, Vasvári Pál, Irinyi József neve juthat elsőként eszünkbe. A Pilvax kávéházban vitatkozó fiatalemberek jutnak eszünkbe, akik fegyvert fogva küzdöttek az elnyomók ellen. Férfiakra emlékezünk, politikusokra, huszártisztekre, nemzetőrökre, közkatonákra. Holott a márciusi ifjak mellett álltak bátor asszonyok és leányok is. Ők is a szabadság mellett tettek hitet.

Jön a BuBi!

BuBi nem egy mesefigura, és arról sincs szó, hogy ismét divatba jönne a hajdani frizura. BuBi a Budapesti Biciklirendszer. Jövő tavasszal az is kerékpárra pattanhat a fővárosban, akinek nincs saját bringája.

Párizsban, Rómában, Brüsszelben, Münchenben és sok más európai nagyvárosban már régóta sikeres a biciklikölcsönző-rendszer. A BuBi olyanok számára biztosítja majd a városi kerékpározás kényelmét és gyorsaságát, akik valamiért nem tudják vagy nem akarják a saját biciklijüket használni, vagy esetleg nincs saját kerékpárjuk. Cél, hogy a biciklik csak az utazás idejére legyenek használatban, és ugyanazt a bringát minél többen használják egy nap, nemcsak a fővárosiak, de azok is, akik átutaznak vagy turistaként látogatnak Budapestre. Az első fél óra díjmentes lesz, a rendszeres felhasználók BuBi-kártyával, az esetiek pedig bankkártyával tudnak majd fizetni.

Egri platán az év fája

Az egri termálfürdő területén élő platán lett Európában az év fája. A versenyre Bulgária, Csehország, Írország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia nevezett be egy-egy legendás történetű fát. A verseny e különleges fák segítségével szeretné felhívni a figyelmet történelmi és természeti értékeinkre és védelmük fontosságára.

A tavasz jelei

Amikor Andrissal reggel a Kiskunságba érkeztünk, napfényben fürdött a puszta, és a szerte csillogó vadvizekben az ég kékje tükröződött. Bugyit elhagyva az útszéli fákon sordélyok énekeltek, a legelőn szerelemtől megittasodott nyulak kergették egymást, és a fűben ott voltak azok a kitépett szőrcsomók is, amelyek az egymásnak ugró, pofozkodó, a nőstények kegyeiért harcoló kanok lovagi tornáiról tanúskodtak. Nem sokkal később Andris túzokokat vett észre. Nyolc kakas volt együtt, egyikük, talán a napfény hatására, dürögni kezdett. Először csak a farktollait tárta szét, de néhány perc múlva már egy sátorozó, kifordított szárnyú, fehér tollait csábítva mutogató, a dürgés minden pompáját bemutató kakasban gyönyörködhettünk. Mintha csak március lett volna.

Gyerekszáj

Kulcskérdés

Németországban élő unokáimat gyakran elhozták hozzám a szüleik, és én vigyáztam rájuk. Egy alkalommal misére indultam velük, s ahogy bezártam a lakást, veszekedni kezdtek, hogy melyikük viheti a kulcsot. A vitát rövidre zárva azt mondtam nekik: „Egyikőtöknek sem adom oda, a templomban nem kell a kezetekbe kulcs.” Nagy nehezen belenyugodtak. A templomban aztán beültünk a szokásos helyünkre, az első padba. Egyszer csak odahajol hozzám a kisebbik, Sweni, és kezével az előttünk álló Péter-szoborra mutat: „Nézz csak oda! Annak a plébánosnak miért lehet a kezében a kulcs?”

Tamás Jánosné,
Sükösd

„Gérecz Attila forradalmi hős”

Beszélgetés Ferenczi Györggyel

 

 

Mind­ös­­sze hu­szon­hét évet élt köl­tőnk, Gérecz At­ti­la (1929—1956) ne­ve örök­re egy­be­forrt az 1956-os for­ra­da­lom­mal. Nem­ze­ti ün­ne­pünk al­kal­má­ból a Du­na Te­le­ví­zió Tálentum cí­mű so­ro­za­tá­ban (kedd, 19.30) is­mét meg­te­kint­het­jük a ró­la 1999-ben ké­szült em­lék­fil­met. Pacskovszky Jó­zsef ren­de­ző al­ko­tá­sá­ban Gérecz At­ti­la ver­sei, más köl­tők őt idé­ző mű­vei és kor­tár­sak em­lé­ke­zé­sei hang­za­nak el. Az idei for­ra­dal­mi meg­em­lé­ke­zés­hez kap­cso­ló­dó új­don­ság, hogy a Hang­zó He­li­kon so­ro­zat­ban né­hány nap­pal ez­előtt meg­je­lent a Rackajam együt­tes új le­me­ze, ame­lyen ál­ta­luk meg­ze­né­sí­tett Gérecz-verseket hall­ha­tunk. A ze­ne­kar ve­ze­tő­jét, Ferenczi György száj­har­mo­ni­kást, he­ge­dűst a vér­ta­nú köl­tő­ről kér­dez­tük.

Megfeszített pillanat

Kü­lön­le­ges pil­la­na­tok­ban ki­tá­gul az idő. A film las­sul, a moz­du­la­tok ki­me­re­ved­nek, az agy fel­fo­ko­zott éles­ség­gel ész­lel. S fel­je­gyez min­den pil­la­na­tot. Ti­zen­há­rom nap az em­be­ri­ség tör­té­nel­mé­ben csu­pán röp­ke pil­la­nat, ahogy egy fer­tály­órá­nyi mér­kő­zés is el­vész a sport­kró­ni­kák sta­tisz­ti­kai ada­tai kö­zött. De mi tud­juk, 1956-ban az a ti­zen­há­rom nap és az a bi­zo­nyos mér­kő­zés kü­lö­nös je­len­tő­sé­gű­vé nö­ve­ke­dett.

Egy évszázad jazz

A jazz nap­ja­ink ma­gyar szó­ra­koz­ta­tó­ipa­rá­ban egy­ál­ta­lán nincs elő­tér­ben — bár az utób­bi évek­ben két­ség­te­le­nül ér­zé­kel­he­tő né­mi elő­re­moz­du­lás. A tö­meg­ter­melt slá­ger­ze­ne, a tingli-tangli playback dal­la­mok túl­sú­lya a mé­di­á­ban per­sze meg­in­gat­ha­tat­lan: a jazz a ma­ga igé­nyes­sé­gé­vel nem le­het ko­moly ver­seny­társ. A ma­kacs köz­fel­fo­gás sze­rint e ze­nei mű­faj csak egy szűk ré­teg­re tar­to­zik, eset­leg hát­tér­ze­né­nek hasz­nál­ha­tó egy flan­cos ét­te­rem­ben, az ud­va­ri­as­sá­gi tár­sal­gást foly­ta­tó, jól fé­sült üz­let­em­be­rek dísz­le­te­ként. S va­jon mi­ért? Az ut­ca em­be­re nem kés­le­ke­dik az in­dok­lás­sal: „Hát azért, mert a jazz az olyan izé, meg han­gos, meg fu­ra, meg min­den, na, szó­val el­vont.” (Ál­ta­lá­ban azt ne­vez­zük el­vont­nak, amit nem ér­tünk, és nem is aka­runk meg­ér­te­ni.)