Egy hős szerepében

Az Ön számára ez csak egy szerep, vagy azért több annál? Egyáltalán miért jelentkezett a „Petőfi-castingra”?

– Kozári Ferenc rendező foglalkozásain hallottam először a rendezvényről, s úgy voltam vele, hogy megpróbálom. Izgalmasnak tűnt belebújni Petőfi bőrébe, hiszen ő ugyanolyan hős, mint bármely képregény vagy film főszereplője. Ha Amerikában lennénk, biztos, hogy mozifilmet is készítettek volna róla. Szerintem mindenki szeretné magára venni egy hős karakterét, ez indított engem is. Meg persze az, hogy ekkora tömeg előtt elszavalhatom a Nemzeti dalt.

Bevallom, én mindig unatkoztam az ünnepi megemlékezéseken. Ön hogy van ezzel? Ha nem Ön volna Petőfi, megnézné a darabot?

– Ha fehérvári lennék, biztosan. Sőt, lehet, hogy Veszprémből is átmennék megnézni (odavalósi vagyok). Nem az a hagyományos ünnepi műsor ez, amikor kiállunk, és elmondunk két verset… Interaktív a darab, vagyis a közönséget is bevonjuk a játékba. Olyan, mintha a nézők is résztvevői volnának a forradalmi eseményeknek, nem csupán szemlélői. Mindenkiben ott él a vágy, hogy kiálljon a szabadságért, amely most az ölünkben hever, de ha elvennék tőlünk, szerintem nagyon hamar sok Petőfi születne közülünk.


Lenne ma Petőfi?

– Talán most hálátlanabb lenne ez a szerep, mint akkor. Nem feltétlenül állnék a tömeg élére, inkább a háttérben cselekednék. Bár nem szeretném megérni, hogy huszonhat évesen fegyverekkel kelljen küzdenem a szabadságért most, a XXI. században.

Mikszáth Új Zrínyiász című regénye villan be: Zrínyi feltámad a XIX. században, de nem lehet hős ebben a korban, nevetséges figurává válik. Mit gondol, ha Petőfi életre kelne, hogyan fogadnák ma az emberek?

– Biztos vagyok abban, hogy ha felismernék, kicsoda, akkor felnéznének rá, sőt körülrajonganák. Abban viszont már nem vagyok biztos, hogy az emberek felismerik korunk Petőfijeit.

Miért, kik azok? S milyennek kell lenniük?

– Kinek kik. Nem elsősorban a média által felkapott, közismert emberekre kell gondolnunk – persze közöttük is lehetnek értékesek –, hanem azokra, akik mellettünk élnek. Például számomra a nagypapám ilyen személy. De az idős generációnak számtalan tagja van, akikről példát lehetne venni, akiket érdemes lenne meghallgatni, amíg lehet, s nem csak legyinteni, hogy jól van, öreg, mondjad csak… Egy mai Petőfi nem valami ijedős alak, hanem olyan, aki bátran ki mer állni magáért, másokért, nem törődve azzal, hogy többen leszólják ezért. Ugyanakkor egyszerű is, noha ezt a tulajdonságot ma már nem igazán értékelik. Azt mondják, az egyszerű ember unalmas, holott lehet, hogy egyetlen mondata többet ér, mint más hosszadalmas szónoklata.

Ön szerint miben voltak mások a XIX. századi fiatalok, mint a mostaniak?

– Talán akkor még jobban odafigyeltek egymásra az emberek. Nem volt mobiltelefon, internet, így kénytelenek voltak találkozni. Ha megkérdezték a másiktól, hogy van, meg is várták a választ, mert tényleg érdekelte őket. S nem féltek egymástól, bátrabban közeledtek. Ma mindenkinek a maga problémája a legnagyobb, meg sem hallgatjuk a másikat, s a sok „csinált” baj rányomja a bélyegét az életünkre. Mindig csak én, én, én, holott együtt könnyebb lenne.

Na és ha a hazaszeretetet nézzük? Mit szól ahhoz, hogy ma rengetegen kimennek külföldre?

– Ez nem azt jelenti, hogy nem számít nekik a hazájuk. Sőt, sokszor azt tapasztalom, hogy talán még fontosabb is nekik, mint azoknak, akik maradnak. Egyszerűen csak kimennek, mert nem tudnak idehaza érvényesülni, nem találnak munkát, esetleg nem tudnak olyan életszínvonalon élni, ahogyan szeretnének. Én magam nem tudnám elképzelni, hogy színészként külföldre menjek. Irányítani ugyan nem tudom a történelmet, de hinni szeretném, hogy Magyarország egyre élhetőbb lesz.

Fotó: Kissimon István