Az Ige lett testté, nem a statisztikai adatok

 

Főapát úr, Hochschild profeszszor többek között megállapítja: a nagy monostorokat érintő válság egy új kezdet esélyét is jelenti. S azt is mondja: „Évszázados történelmükben úgy kellett változniuk az apátságoknak, hogy nem kellett újra és újra kitalálniuk magukat.”

– Hochschild professzor már négy évvel ezelőtt előadást tartott erről a témáról hetven bencés apátnak a salzburgi apátkonferenciánkon. Mindannyiunk számára rendkívül provokatív volt a megközelítése. Arra kívánta ráirányítani a figyelmet: kolostori vizsgálódásai során több helyütt a hivatások hiányát, s ebből fakadóan egyfajta fáradtságot tapasztalt a kolostorokban. Miközben egész Európa az elöregedéssel küzd, természetesen nem meglepő, hogy a bencések mellett a ciszterci és más középkori, sőt, az újabb szerzetesközösségek is érzik a hivatások számának csökkenését. Ugyanakkor Hochschild professzor rámutatott, hogy helytelen lenne gondolkodásunk, ha kizárólag a számok körül forogna: mennyien vagyunk, sokan vagy kevesen? Igen kedvesen azt mondta: „Apát urak, az Ige lett testté, nem a statisztikai adatok.” Ami azt jelenti, majdnem mindegy, mennyien vannak a szerzetesek, lényegesebb kérdés, hogy milyen elvek és eszmék szerint, hogyan élnek.

A szerzetesség nem tömegmozgalom. A kezdetekkor, 996-ban legfeljebb öten voltak a szerzetesek Pannonhalmán. Uros apát a XIII. században a mai templomot negyven szerzetes számára építette. 1639-ben Pálfy Mátyás, aki ciszterciből lett bencés, a török idők utáni induláskor kilenc bencést talált és hívott ide a királyi Magyarországról. 1802-ben, tizenhat évnyi föloszlatás után harminckilencen tértek vissza. Pannonhalmához ma ötvenöt szerzetes tartozik. Hívő, ugyanakkor a történelmi hagyományokat is mérlegelő, az idők jeleit vizsgáló szemlélettel vigaszt találok a számok ilyetén alakulásában.

A mai fiatalok felnőttebb korban, érettebben jelentkeznek közösségeinkbe. Az elmúlt időben a korábbiaktól eltérően nem tizennyolc éves fiatalemberek érkeznek hozzánk; egy vagy két diploma után határozzák el magukat, huszonöt-harminc éves korban, amikor még nyitottak, formálhatók, de már tudják, mit akarnak. Mindezt figyelembe kell vennünk átalakuló világunkban. S akkor nem esünk számmisztikába, nem esünk kétségbe, hogy milyen kevesen vagyunk, hanem azt mondjuk: milyen jó, hogy ennyien lehetünk.


 

A rendi közösségek – mondja a professzor – a történelem során bizonyították, hogy meg tudnak felelni a kihívásoknak, a modernizáció ma mégis gátakba ütközik.

– Alkalmazkodnunk kell a mai világhoz, hiszen ebben élünk. Ez az alkalmazkodás ugyanakkor elsősorban azt jelenti, hogy vissza kell térnünk a gyökerekhez: mi az, ami szerzetesi életünknek ihletet és dinamizmust ad. Ez hitem szerint nem más, mint az Istennel való bensőséges kapcsolat. Ennek elmélyítésére szolgál eleve a bencés monostorban az elmélkedés, a személyes imádság, a kórusima, a liturgia méltó végzése. Mindez kezdetektől hozzátartozik hagyományunkhoz, ugyanakkor a mai korban a formák kiüresedése miatt veszélyeztetett is. Istennek kell közösségeink középpontjában állnia, nekünk pedig újra fel kell fedeznünk, és szükség esetén át kell alakítanunk azokat a hagyományos formákat, amelyek őhozzá vezették el a korábbi szerzetesgenerációkat.

A tanulmány megállapítja: a szerzetesi közösségnek arra kell bátorítania az apátság barátait, hogy váljanak a rendi lelkiség gazdagítóivá.

– Görbe tükörként azt is elénk tárja, hogy olykor alkalmazottaink, munkatársaink inkább az eszme elkötelezettjei, mint mi magunk. Kemény kritika, de szembesülnünk kell vele. A szerzeteseket munkájuk gyakran kifelé sodorja a monostorból, megváltozott munkaterületeik nem teszik lehetővé, hogy maradéktalanul ott legyenek az imádság és a közösségi élet minden programján. A baráti kör tagjai pedig vágynak arra, hogy felüdülést és Isten-közelséget találjanak a monostor spiritualitása és liturgiája segítségével. Míg ők a centrum felé vágynak, addig a szerzetesek a periféria felé kényszerülnek. A világiak lelkesedése új lendületet adhat a megfáradó közösségeknek, másfelől szakértelmük számos feladatot át is vállalhat a szerzetesektől, hogy ők jobban azok lehessenek, ami a hivatásuk: közösségben élő, Istent kereső keresztények. Megmutatkozott a vizsgálat terápiás, gyógyító jellege is: nézzünk körül, mitől szenvedünk, s ne siránkozzunk rajta, hanem helyezzük oda életünkben a hangsúlyt, ahova szerzetesi hivatásunk szerint helyezni kell. S akkor felvirágzik a kolostor.

Hochschild professzor a kordiagnózis kifejezést használja: milyen, korunk jellegéből következő problémákkal kell megküzdenünk. Ez számunkra – és az ugyancsak jozefinista hagyományú osztrák kolostoroknak – azt jelenti: hátrább az individualizmus agaraival! Az egyház – a monostor – nem az egyéni kibontakozás kerete. Ha keresztény módon élünk, az Istennel való kapcsolat és a felebaráti szeretet közösségi megélése áll a középpontban. Vissza kell térnünk a főparancshoz: nem foroghatunk magunk körül, bármilyen nagyszerű teljesítményeket tulajdonítunk is magunknak.

Ezen az úton hol jár Pannonhalma?

– Hochschild professzor vizsgálatainak van monostorunkkal kapcsolatban egy rendkívül érdekes megállapítása: közösségünk egyik ereje éppen közösségi hagyományainkban, szerzetescsaládi ünnepeinkben rejlik, amelyek nemcsak nekünk, szerzeteseknek, hanem barátainknak is feltöltődési lehetőséget, az Istennel való találkozás alkalmait jelentik. Abban, hogy ünnepeink és hagyományaink megőrizték eredeti frissességüket, a professzor megállapítása szerint éppen a XX. század tragikus második fele játszott szerepet. A szocializmus a nemzeti és az egyházi hagyományokat egyaránt megsértette és lefojtotta, s a közösség identitását őrizte meg azzal, hogy e tendencia ellen saját tradíciója elevenen tartásával küzdött. Persze a múlt másfajta útkeresésre is kényszerít. Sok kényszerű megoldás és megoldatlanság után a szabadságban igyekszünk kijavítani vagy pótolni elmaradásainkat. Sok gondunk és bajunk mellett – s megint csak Hochschild professzort idézem – Pannonhalma Európában a legdinamikusabb monostorok közé tartozik, a dinamizmussal járó minden törékenységével együtt.

Miben ragadható meg ez a lüktető életképesség?

– Aki ma Pannonhalmára érkezik, első benyomásként máris látja: az épületek rendezettek, szembetűnő a funkcióképességük. Legutóbbi felújításunk eredményeként letisztult szépségében látható XIII. századi templomunk. Prímás apátunk a templomszentelésen a következőket mondta: „A bazilika persze nem pusztán egy szép ékszer, a bazilika a hit jele: a ti és elődeitek hitének jele. Szerzetes elődeitektől ti is úgy kaptátok örökségül, és szentnek tartottátok. Szerzetes elődeitek hite építette fel Istennek ezt a házát, ti pedig, kedves szerzetestestvéreim, ugyanebben a hitben újítottátok fel, és tettétek ilyen ragyogóvá örökségül kapott templomotokat.”

Aki beszélget konventünk idősebb és fiatalabb tagjaival, azonnal érzi, mennyire eleven a gondolkodásuk – mégpedig a szerzetesi gyökerek keresésében. Mindannyiunk számára egyre fontosabb kérdés: mi tesz minket szerzetessé a harmadik évezred elején?

Talán meglepő a külső szemlélő számára, hogy a konvent tagjai évek óta folyamatosan kommunikációs tréningeken vesznek részt. A főapáti tanács vállalta, hogy kétéves program keretében korszerű vezetéstechnikát tanul.

Működik az egész apátságot lefedő jövőtervezés, stratégiafejlesztés, amely intézményünk valamennyi egységét és tagját – szerzeteseket, világi munkatársainkat és barátainkat – igyekszik a hivatás, az elkötelezettség, a közös cél, a megélt öröm és a siker irányába segíteni. Ez a konventen kívül vonatkozik a tanári karra, a karbantartókra, a konyhán, a borászatban, a kertészetben és másutt dolgozókra is.

Hogyan jellemezné Pannonhalma monasztikus, lelki intenzitását?

– Néhány külsőségnek tetsző, mégis jelértékű mozzanatot említenék. A magyar bencések korábban nem viseltek kórusruhát – mi úgy mondjuk, kukullát. Immár harminc éve kórusruhában végezzük a közös imádságot. A török idők után közel négyszáz évig nem volt zsolozsmázó hely a templomban. A tavalyi újraszentelés után az oltár két oldalán a központi helyet a kórus kapta. Az ünnepek és a hétköznapok imádságainak, liturgiáinak magyar nyelvű végzése, ugyanakkor a gregorián ének megtartása annak a jele, hogy a közösség tud és szeret lelkileg együtt ünnepelni.

Felnőtt egy olyan szerzetesi nemzedék, amely más kolostorok hagyományaiból is táplálkozva igyekszik spirituálisabbá, mélyebbé tenni a közösség életét. Mi, szerzetesek a kolostorban akarunk otthon lenni, mert itt vagyunk otthon. Ebben a földi hazában, a helyhez való ragaszkodással, a monostor szeretetével kell élnünk.

Fényképezte: Cser István