XII. Piusz távirata a budapesti nunciushoz

A Szö­vet­sé­ges El­len­őr­ző Bi­zott­ság szov­jet ve­ze­tő­jé­nek kö­ve­te­lé­sé­re 1945 ta­va­szán ki­uta­sí­tot­ták Ma­gyar­or­szág­ról Angelo Rotta bu­da­pes­ti apos­to­li nun­ci­ust. Nem vet­ték te­kin­tet­be, mit tett az ül­dö­zöt­te­kért. Vagy ép­pen az volt ve­le a baj, hogy fel­té­te­lez­ték, a ké­sőb­bi ül­dö­zé­sek el­len is til­ta­koz­ni fog?

A bu­da­pes­ti apos­to­li nun­ci­a­tú­ra az ül­dö­zöt­tek vé­del­mét ter­mé­sze­te­sen a pá­pa tud­tá­val és aka­ra­ta sze­rint foly­tat­ta. Angelo Rotta an­nak a XII. Piusz pá­pá­nak (1876–1939–1958) az aka­ra­ta sze­rint cse­le­ke­dett, akit év­ti­ze­dek óta so­kan vá­dol­nak az­zal, hogy nem lé­pett fel a zsi­dók vé­del­mé­ben.

Ér­ték­ori­en­tált pe­da­gó­gia

Ez­zel a cím­mel ren­dez­tek kon­fe­ren­ci­át a vá­ci Apor Vil­mos Ka­to­li­kus Fő­is­ko­la (AVKF) szer­ve­zé­sé­ben áp­ri­lis 12-én, Bu­da­pes­ten. En­nek ke­re­té­ben egy, a ma­ga ne­mé­ben egye­dül­ál­ló könyv­so­ro­zat el­ső kö­te­te­it mu­tat­ták be. Fülöpné Er­dő Má­ria, az AVKF rek­to­ra is­mer­tet­te a so­ro­zat kon­cep­ci­ó­ját. A ki­ad­vány­ok az is­ko­lai köz­is­me­re­ti tár­gyak­hoz kap­cso­lód­va az egyes tu­do­mány­te­rü­le­tek sa­já­tos ke­resz­tény vo­nat­ko­zá­sa­it vi­lá­gít­ják meg. Az anya­nyel­vi ne­ve­lés­hez kap­cso­ló­dó kö­te­tek szer­ző­je Gasparicsné Ko­vács Er­zsé­bet, az ének-ze­nei té­má­jú­a­ké a Blazsek Andrea–Heim Lász­ló szer­ző­pá­ros. A hi­ány­pót­ló köny­ve­ket a Szent Ist­ván Tár­su­lat ad­ja ki. (ei)

Márianosztrai za­rán­dok­lat áp­ri­lis 26-án

Gye­rek­ko­rom­ban min­dig örül­tem, ha úton-út­fé­len csi­gá­ra buk­kan­tam. Há­za ez va­la­ki­nek…! Nagy volt a csa­ló­dá­som, ha oly­kor azt lát­tam, hogy a csi­ga­ház bi­zony már el­ha­gyott, üres.

Is­ten­től ka­pott hi­tünk is „ház”: ott­hon, haj­lék, ame­lyet be­la­kunk és be­ren­de­zünk. Ben­ne élünk. S mi­lyen fáj­dal­mas a ma­gunk vagy má­sok éle­té­ben a ki­szá­radt, meg­kö­vült hit, amely olyan, mint az a csi­ga­ház, amely­ből már ki­halt az élet.

El­mé­let vagy élet

Ha hos­­szabb időt töl­tök ott­hon, a fa­lum­ban, ne­he­zem­re esik vis­­sza­jön­ni a fő­vá­ros­ba. Nem volt ez más­képp hús­vét­kor sem.

Kel­let­le­nül pa­ko­lá­szok a szo­bám­ban, s még ked­vet­le­neb­bül szál­lok fel a busz­ra. Nagy­já­ból egy órá­ja uta­zom, bá­mu­lok ki­fe­lé az ab­la­kon, ami­kor rá­esz­mé­lek: kel­lő­kép­pen le­las­sul­tunk, ne szé­pít­sük, lé­pés­ben ha­la­dunk. Ki­ku­kucs­ká­lok az előt­tem ülők fe­je fö­lött, és lá­tom, óri­á­si a ko­csi­sor. „Bal­eset tör­tént” – mond­ják a töb­bi­ek. „Re­mek!” – gon­do­lom. Már több mint fél órá­ja ara­szo­lunk, én pe­dig egy­re job­ban nyug­ta­lan­ko­dom, mi több, unat­ko­zom, hi­szen már meg­hall­gat­tam a te­le­fo­no­mon lé­vő ös­­szes ze­ne­szá­mot. Ek­kor el­ha­tá­ro­zom, hogy nem hő­bör­gök to­vább ma­gam­ban, in­kább gya­kor­lom – itt a bu­szon, ki­csi­ben – az Is­ten­re va­ló rá­ha­gyat­ko­zás ké­pes­sé­gét. Per­sze nem biz­tos, hogy jól, de így va­la­hogy: egy­szer majd csak cél­ba érek…