Görögkatolikus lelkiség
Görögkatolikus egyházunk felfogása szerint az imádság nemcsak az Istennel való kapcsolattartás, hanem egyben hitvallás is. Mind a kettőt egyformán fontosnak tartjuk. Bensőségesen akarjuk megszólítani Istent, és ugyanakkor a hitünkről is tanúságot kívánunk tenni, amikor imádkozunk. Így fontosak azok a gesztusok, amelyek az imádságunkat kísérik, s ugyanilyen fontos a testhelyzet is, amelyben imádkozunk.
Sokan még reménykedtek akkor is, amikor a szakemberek azt mondták, már nincs esély. Vártuk, hogy leereszkednek, felbukkannak, megtalálják őket a serpák. Élve. De ma, amikor e sorokat írom már biztos: Erőss Zsolt és társa, Kiss Péter soha többé nem érkeznek vissza arról a hegyről, amelyet úgy hívnak: Himalája.
Van, aki szerint az efféle expedíciók nem mások, mint költséges és meglehetősen öncélú kedvtelések. A hegymászók ráérő és felelőtlen emberek. Mások szerint az ilyen, határokat feszegető vállalkozások viszik előbbre az emberiséget, ezek mutatják meg, ki és mi az ember. Azok pedig, akik vállalják a kockázatot, akár az életük árán is: hősök. Az igazság, mint oly sok esetben, itt is jóval összetettebb. Az, aki nyolcezres csúcsokat hódít hóban, fagyban, légszomjban, sosem fogja megérteni a tévé előtt gubbasztó, kényelmes városlakót. S az, akinek egy létrán is tériszonya van, valószínűleg soha nem fogja érezni azt a szenvedélyt, amely vonzza, hívja a hegymászókat.
Búcsúelőadásokat tartott Budapesten John Lukacs történész
Az Egyesült Államokban élő, magyar származású John Lukacs a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Gólyavárában találkozott a történelem iránt érdeklődő nagyszámú hallgatósággal. A pennsylvaniai Chestnut Hill College emeritus professzora – aki 1977-ben az Amerikai Katolikus Történészek Szövetségének elnöke is volt – több mint harminc könyv szerzője, melyek elsősorban a XX. század történelmével foglalkoznak. A budapesti előadások a magyar múlt két meghatározó eseménye köré épültek. Az első a kiegyezés időszakával, a második a két világháború következményeivel foglalkozott.
Kertek ünneplőben. Zöldágak. Az erdő magányát megszenteli az esthajnalcsillag. Fölemelkedés az óra, amikor fehér köveken tartok a templom felé. A torony várja idejét harangjával. Falusi kép. Ahol élek, csöndesek az utcák. Erdő alá futnak, s a szemben jövő fiatalok a messze elhagyott éveket egy pillanatra visszahozzák; falusi szokások szép rendjét dalolásban, karöltött szerelemben, barátságok hídján.
Végre itt a jó idő, amely nemcsak a természetbe csalogatja az embereket, de az úgynevezett kiülős helyekre is. Válogathatunk a sörözők, éttermek, cukrászdák, illetve fagylaltozók között. Ez utóbbiak azok, ahonnan egy család összes tagja biztosan megelégedéssel távozik.
Az édesség szeretete egyidős az emberiséggel. Már az ősemberek is fogyasztottak vadon termő gyümölcsöket. Az ókori kultúrákban már ismerték a mézet is. Rómában az édességkészítő rabszolgákat igencsak megbecsülték, sokszor elismerésként fel is szabadították őket. A nép között értékesíthették édességeiket, így ők voltak az első „árutermelő cukrászok”.
Nagyanyám hajdan mindig tartott a ruhásszekrényben szárított levendulát a garázda molyok ellen. A fehér liliom virágát pálinkába áztatva üvegcsébe zárta, s alkalomadtán a vágott sebeket gyógyította vele. A házipatikából nem maradhatott ki a csipkebogyó és kamilla sem, sőt kenőcsöt is készített. Régen a falusi emberek jól tudták, hogy a természet Isten patikája, ott jobb és olcsóbb orvosság „kapható”, mint a gyógyszertárakban.
A Budaörs felett húzódó, galagonyával és vadrózsával tarkállt, sziklakibúvásoktól fehérlő, kopár füvű dombokon járva évtizedekkel korábbi emlékeimet idézgettem. Akkoriban, az ötvenes és hatvanas években, sokat jártam ezeken a dombokon, de elég egy már fakuló fényképre pillantanom, hogy lássam, mennyire megváltozott minden. A legmagasabb sziklacsúcson áprilistól flótázott a hamvaskék fejű kövirigó, a magasban éneklő erdei pacsirták keringtek, fekete kökörcsinben és még sok más szép növényben gyönyörködhettem.