Szeptember végén láttam utoljára. Mint törött váza állt előttünk, amely még aranyvirágot őriz. A csángó Petrás Incze János minorita folklorista emlékülésén, az egri papnevelőben énekhangján imádkozott, amint hosszú évek óta, amikor meglelte művészi hivatásának igazi szentélyét.

Most ezt adta hírül a Keresztény Kulturális Akadémia, amelynek tagja volt: „Hosszú szenvedése végén váratlanul ért bennünket a halálhíre.” Túlságosan érzékeny volt, ki láthatott lelkének kútjába? Magánya mélyébe, ahol körülvették a halál borzalmai: szerető férje meghalt, és neki párjavesztett gerliceként kellett tovább énekelnie. Életforrása megzavarosodott, az értelem sugáríve megszakadt, hangja immár végleg elnémult.

Nézzünk be ide! – szólt hátra fivérem, s máris a bejárathoz kanyarodott kerékpárjával. Én is fékeztem, s éles ívet vettem. Pedig olyan jól gurultam, végre lefelé a Dunához, a falutól egészen a folyópartig ereszkedik az út. Olyan volt, mintha keringőt táncoltam volna. Utáltam a hegyi kapaszkodókat, de fivérem ragaszkodott hozzá. Elvégre ő kerékpáros. Én meg csak bicikliztem. Utálom a kényeskedő szavakat. Mint amilyen a kerékpár. Gyerekkoromban én biciklizni tanultam, nagy férfijárgányon, mert csak az volt; átvetettem lábam a váz alatt, s oldalt kihajolva tekertem. Még nem értem föl az ülést.

Bizonytalankodtunk, hová támasszuk a bicikliket. Talán nem illendő bevinni a temetőbe. Ha kint hagyjuk, akkor meg ellophatják. Mégis így döntöttünk. Odaláncoltuk őket a kerítéshez. Ha így is elviszik, nincs mit tenni.

Nem tudtam, ilyen szép napon miért megyünk temetőbe. Valaha itt éltünk. Nem a temetőben, hanem a faluban. Bár lehet, hogy tévedek, ha a temetőt kihagyom a faluból.