Úton agyunk működésének megértése felé

Ugyancsak 2011-ben három magyar idegtudós, Buzsáki György, Freund Tamás és Somogyi Péter kapta az Agydíjat. Mi az, amivel hozzájárultak, hogy a magyar idegtudomány mostanra „maffiává” váljon?

– Kutatásaiknak vannak közös pontjaik; a terület, amely a legtöbb átfedést mutatja, s meghozta számukra a világhírt az agykéregben lévő gátló idegsejtek diverzitásának (sokféleségének) felfedezése, illetve e sokféleség funkcionális megértése. De mindnyájan többféle részterületen dolgoztak eddigi munkásságuk során, s ezeken is világszínvonalút tudtak alkotni. Amit kiemelnék: Freund Tamás az elmúlt tíz évben kezdett foglalkozni az úgynevezett endokannabionid által közvetített idegrendszeri jelátvitellel, noha mestere ezt sohasem vizsgálta. Tamás e területen is a világ vezető kutatója lett. Somogyi Péter esetében kevéssé emlegetik, hogy a kilencvenes években rendkívül magas színvonalú tanulmányokat közölt a neurotranszmitter-receptorok lokalizációjával (elhelyezkedésével) kapcsolatban. Ezzel is a legjobbak közé került.

Jellemző, hogy kiváló kutatóink közül sokan külföldre mennek dolgozni, s ott is maradnak. Ön is elment, de visszatért. Valóban lehet itthon úgy teljesíteni, ahogyan egy külföldi intézetben? Magyarországon is van mód arra, hogy világszínvonalon működhessen egy laboratórium?

– Meggyőződésem, hogy igen. Tamás Gábor munkássága, de talán az enyém is jó példa erre. Hogy mi lett volna, ha Los Angelesben vagy Oxfordban vállalok állást? Nem tudom. Azt viszont mondhatom, hogy itthon is létre tudtunk hozni egy olyan kutatócsoportot, amelynek az eredményeit a világon mindenütt ismerik, annak ellenére, hogy a munka feltételei Magyarországon valószínűleg rosszabbak, mint Svájcban vagy Japánban.

Hajlamosak vagyunk egy-egy tudományterületet a kimagaslót nyújtó kutatók alapján megítélni. Ez azonban hibás megközelítés, mert a tudomány olyan, mint a sport: nem csupán világbajnokok úsznak vagy fociznak, és ugyanígy nem csak a legkiválóbbak kutatnak. Lenniük kell olyan laboroknak is, amelyekben magas színvonalon folyik a kutatómunka, de nemzetközi szinten vannak náluk jobbak is. Abban kellene fejlődni, hogy bővüljenek a lehetőségeik azoknak a laboroknak, amelyek a világszínvonalat ugyan nem érik el, de hasznos, megbízható munkát végeznek.


Amerikából való hazatérése, vagyis tizenhárom év után tavaly kapott először hazai támogatást a kutatásaihoz, addig külföldi forrásból fedezte a laboratóriumi munkát…

– Valóban, 2012-ben nyertem először magyar pályázaton, az MTA Lendület pályázatán, tehát most már a magyar adófizetők pénze is benne van a kutatásaimban. De sohasem hátráltatta a munkámat, hogy eddig nem kaptam magyar támogatást.

Mire futja az ERC és az Akadémia pályázatán elnyert összegekből? Mit kutat most?

– Alapvetően az idegsejtek közötti kommunikációval foglalkozom. Azokat a helyeket, ahol két idegsejt kommunikál egymással, szinapszisoknak hívjuk. Ezek működéséhez több ezer fehérje összjátéka szükséges. Célom, hogy megértsem a szinapszisok működését, felfedve a közöttük lévő hasonlóságokat és különbségeket. Könnyű helyzetben volna az agykutató, és valószínűleg évtizedek óta ismernénk már az agy működését, ha az idegsejtek mind egyformák volnának, és egyformán is kommunikálnának egymással. Ám ez nem így van. Rengeteg típusú idegsejt van, és több milliárd szinapszis, amelyek strukturálisan és funkcionálisan is különböznek egymástól. Missziónk, hogy megértsük, miként tud két, egymástól pár mikronra elhelyezkedő szinapszis ennyire sokféleképpen működni. Ennek kutatását a Lendület program támogatja.

Az ERC támogatásával pedig azt vizsgáljuk, hogyan oszlanak el bizonyos fehérjék az idegsejt felszínén. Egy idegsejt olyan, mint egy fa: az ágak a dendritek, a gyökerek az axonok, amelyeken keresztül információ áramlik a szomszédos fa dendritjeibe. Ha a törzsben keletkezik egy fehérje, és kikerül a fa felszínére, nem mindegy, hogy az egyik ág csúcsára vagy a gyökér végére jut, hiszen különböző helyeken más és más funkciót tölt majd be. Azt próbáljuk tehát megérteni, hogy a különféle fehérjék miként vannak jelen az idegsejt különböző, úgynevezett szubcelluláris helyein.

Engedje meg, hogy pimasz legyek: mire jó mindez? Sokan hozakodnak elő azzal, hogy rengeteg pénz megy el alapkutatásra, amelynek nem igazán látszik a közvetlen haszna. Ön nemrég azt nyilatkozta: „Boldog leszek, ha kutatásaim révén az emberiség ötven év múlva kicsit közelebb kerül az agy működésének megértéséhez.” Szóval „csupán” ennyit várhatunk?

– Van az alapkutatást végző tudósoknak egy gyakran ismételt mondásuk: arra jó mindez, hogy később segíthessünk a skizofréniában vagy az Alzheimer-kórban szenvedőknek. Voltaképpen tényleg így van: az idegrendszer normál működésének megértése nélkül kevés az esély arra, hogy rájöjjünk, mi működik rendellenesen, amikor elromlik valami. Irdatlan mennyiségű pénzt költött már a világ arra, hogy egyből gyógyítani próbálja ezeket a betegeket. Ez reménytelen vállalkozás. Az elhalt idegsejteket nem lehet újraéleszteni. Fontos, hogy felismerjük, mikor indul el egy olyan folyamat, amelynek következtében megváltozik a normális működés, s hogy ebben a kezdeti szakaszban meg lehet-e akadályozni valahogyan a szomorú következményeket. Ehhez meg kell ismernünk az idegrendszert. Az a munka, amelyet a kutatással foglalkozók jelenleg végeznek, ötven vagy nyolcvan év múlva elvezethet oda, hogy alternatívát nyújthassunk a pszichiátriai és neurodegenerációs betegségekben szenvedőknek.

De létezik a kérdésnek egy másik aspektusa is: a társadalomnak megvan az igénye arra, hogy tagjai olyan tevékenységet végezzenek, amely hozzájárul a tudás bővüléséhez. Ha nem engedték volna meg Newtonnak, hogy gondolkodjon, hanem elküldték volna kapálni, akkor most nem lennénk birtokában annak a tudásnak, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy egy rakétát ki tudjunk lőni a Holdra. Én kitartok amellett, hogy boldog leszek, ha a munkásságom szélesíti azokat az ismereteket, amelyekkel évtizedek múlva közelebb kerülhetnek az agy működésének minél jobb megértéséhez. Meglehet, hogy az általam írt ötven vagy száz tudományos közleményből egyszer írnak majd egy ötoldalasat, s aki ezt elolvassa, rögtön azon a szinten lesz, ahova én egész életem munkájával jutottam el. Innen továbblépni, még részletesebben megérteni ennek a csodálatos szervnek a működését – ez lesz akkor a jövő feladata.

Fotó: Kissimon István

Nusser Zoltán neurobiológus az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének (KOKI) professzora. Oxfordban, Londonban, majd Los Angelesben tanult és kutatott, 2000-ben tért haza, és saját kutatócsoportot alapított. 2007-ben az Akadémia levelező, 2013-ban rendes tagja lett. 2011-ben megnyerte az Európai Kutatási Tanács tapasztalt kutatóknak kiírt pályázatát, tavaly pedig az MTA kiemelkedően sikeres vezetői kutatói pályát folytató, negyven és ötvenöt év közötti tudósoknak meghirdetett programját. 2012-ben Széchenyi-díjjal, idén pedig Bolyai- díjjal tüntették ki. (e.)

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..