Beszélgetés Sebő Ferenccel

Őszi éjjel izzik a galagonya, színesednek a fák, deresedik a csipkebogyó, és bejárja a településeket az égetett lomb szaga. Ilyenkor jólesik az embernek akár a meleg kályha mellé bújva versekbe, történetekbe, zenékbe, megtartó hagyományba merülni. Egyik kiváló mesterünk ehhez az építészmérnök, dalszerző, előadóművész, népzenekutató Sebő Ferenc, aki mint mondja – nem ideológiai céllal, hanem élményeket keresve fordult az énekelt vers, a népzene, a hagyományos kultúra átörökítése, megmunkálása felé. A táncház-mozgalom vezéregyénisége, a Hagyományok Háza megalapítója, a Zeneakadémia címzetes tanára hogy működésének csak a legismertebb területeit említsük hatvanhatodik életévében sem rest cselekedni, sőt élvezettel munkálkodik a világ dolgain. Manapság ritkaság ennyi mindent jól szeretni és jól csinálni. Egyik utolsó polihisztorunk?

– Ha az ember „rálát a dolgokra”, csak részletkérdés, hogy melyik oldalról közelíti meg őket. Bár negyvenes éveimben az építészek számára inkább zenész voltam, a zenész körökben pedig egy kicsit mindig építész, ma sem gondolom úgy, hogy ne lenne elég tennivaló, a teendőhöz kellő erő és kedv. Az eszköz azonban sosem feledtetheti a célt, így meg kell keresnünk azokat a pontokat, ahol eszköz és cél találkozik. A költészetnek például volt olyan korszaka, amelyben pont ugyanúgy működött, mint a népdal. Tudományos tény, hogy a népdal sokszor szövegében és dallamában egyaránt a XVI. századi költészet továbbélése. Óriási autentikus hagyomány halmozódott fel a XVI. század úgynevezett historikus popzenéjében.

„Félt a haláltól, mert annyira szerette az életet. Mohón, a nagy művész minden vágyával, sóvárgásával tele… Őt az élet dédelgette, ha mindjárt küzdelmekkel tele is, de sütötte a siker napja és az általános és néha hivatalos elismerés is. Hogy szerette ezt a szép örömmel, küzdéssel teli világot! Hogy szerette a finom ételeket, és milyen sóvár szemmel nézett rám, amikor ebédkor a hús után egy kis murcit ittam! Ő nem ihatott, eltiltották a murcitól! Hát érdemes élni, ha murcit sem ihat már az ember? Ha nem járhat többé a kávéházba a festők asztalához, ha megszűnnek számára az érdekes női fejek, ha nem ehet már jó, magyaros ízű tokányt? A művészet is csak úgy szép, ha életízzel és illattal van tele.” Pásztor Árpád fotóművész vetette papírra e sorokat Egy arcképre című írásában, amely megrendítő szépséggel örökítette meg Rippl-Rónai Józseffel való utolsó találkozását. A fotográfus 1927 őszén kereste fel a kaposvári Róma-hegyi villa festőművész lakóját, hogy fényképeket készítsen a nagybeteg mesterről. A sárga falú ház ura – három agyvérzést követően – vélhetően tisztában volt azzal, hogy hamarosan egy égi műterembe költözik, s ezt érezte hűséges társa, Lazarine is, jóllehet: a végsőkig bíztak a csodában. Ám a csoda elmaradt.