Historikus popzenész

Mit takar a historikus popzene kifejezés?

 

– A népzenét. A zenetörténetben két vonulat van: az egyik a használati zene, mellyel az emberek a mindennapjaikban éltek, a másik pedig a liturgikus zene, mely a túlvilági hatalmaknak szólt. A használati zene (melyet akkoriban sem popzenének, sem népzenének nem neveztek) a közösségek működése által megérte a XX. századot, ennek köszönhetően még volt lehetőségünk tanulmányozni is. Természetesen a mai társaságoknak, csoportoknak is van használati zenéjük, csak azt most iparilag állítják elő. A liturgikus zenéből pedig az úgynevezett szomorú vagy komolyzene lett.

 

Léteznek ma is zenei hagyományt őrző közösségek?

 

– Ilyenek soha nem is voltak, senki nem „őrizte” a zenei hagyományt őrizni a rabokat szokták, a zenét pedig használni, művelni, játszani. Az életmód felbomlásával azonban megszűntek a megtartó közösségek is, ahogy a kultúrájuk is átalakult. Ha biblikus képet kellene keresnem a helyzethez, Noé bárkája jut eszembe. Özönvíz a globalitás, mely ugyan új távlatokat nyit, de szükség van a túléléshez a múltból átmenekíteni bizonyos értékeket, módszereket, stratégiákat. A sok felesleg mellett rengeteg olyan dolgot látok az emberiség múltjában, mely hasznos, értékes és továbbörökítendő, és fel kell vinnünk a bárkára. Ezt értem hagyománymentésen.


 

Például hogyan?

 

– Egyik ilyen hagyományunk maga a kommunikáció nyelve. A kommunikáció ma trendi kifejezés, agyba-főbe használják, de a legtöbben valószínűleg nem is tudják, mit jelent pontosan. A kommunikáció szó társalkodást jelent. Miközben azonban rengeteget beszélünk róla, egymással már nemigen állunk szóba és ez igen ambivalens helyzetet eredményez. A kommunikáció a hagyomány aspektusából „szentháromság”: a beszéd, az ének és a testmozgás egysége. Mindhárom elemével mást lehet elmondani, és egyik sem helyettesíthető a másikkal. Ezt a régiek tudták, ismerték, és így kommunikáltak, társalkodtak egymással. A táncban meg lehetett ismerni a másikat fizikai valóságában, életre szóló döntések formálódtak a „parketten”. Az ének, a költészet, a zene pedig olyan intim húrokat pendít meg, melyeket nem illene beszéddel közölni. Ha az emberben feszültség gyűlik fel, azt ki kell adni, és nem mindegy milyen formában. Ha valaki artikulálja az érzelmeit, szép formába tudja önteni, attól meggyógyul mondták a régiek, pedig nem sokat értettek a tudományhoz. Egyszer egy néni azt válaszolta nekem a kérdésemre, hogyan tud fejben tartani ennyi dalt (mikor a gyerekeknek az iskolában egy-egy vers is gondot okoz): „De hát Ferike! Az éneklés az gyógyít!” De nem mondta el, hogy hogyan. Később magam is rájöttem: a feszültséget oldja, ki tudom magam fejezni úgy, hogy közben nem adom ki magam. Ezt a lehetőséget, nem tudom, mivel lehetne ma helyettesíteni. A másik bárkába mentendő örökségünk: az emberi kapcsolatok rendszere, mely a kisközösségekben természetesen létezett és működött. Ez ma egyáltalán nincs meg, az emberek kószálnak, egymás mellé sodródnak, aztán továbblépnek, házasodnak, válnak, majd csodálkoznak, hogy az élet milyen kegyetlen. A kisközösségekben sokkal jobban ismerték egymást az egyének, és úgy vettem észre, hogy a táncház ezekhez hasonló csoportokat is teremthet.

 

A táncház-mozgalom elindulásakor még egészen más világ volt. Mi vezérelte a folklór iránti vonzalmukat?

 

– Egyszerűen élveztük. Jónak találtuk, amit csinálunk, majd ez megtetszett másoknak, és belekerültünk a folyamatba. Megörültek nekünk, és a táncosokkal, zenészekkel, a népművészet mestereivel együtt csiszoltuk, húztuk, erősítettük egymást.

 

Ma már mindez a színpadé…

 

– Ebből vissza kell lépni, a táncház kisközösség volt élő zenével, parkettal, tánccal, élményekkel és színpaddal. Ám a faluhelyen sem kimondottan táncolni jöttek össze, hanem találkozni. A táncház lehetőség volt a két nem ismerkedésére, barátok összejövetelére, azonos érdeklődésű emberek szórakozására, melyeknek a tánc volt a közös nyelve.

 

Akkor mi az, ami mégis átadható a néphagyományból?

 

– Az egykori táncházban is mindenkinek meg kellett mutatnia önmagát, a fiatalok körbe voltak véve a szülők, az idősebbek figyelő tekintetével. Ahogy Lőrinc Laji barátom fogalmazta: „Ott bizony nem lehetett mindenféle bárgyú pofákat vágni.” Az idősek átadták a tudást, a szokásokat, a fiatalabbak pedig ki tudták fejezni magukat a közösségben.

 

Mindezek vonatkozásában mit képvisel az öt éve indult népzenei tanszak a Zeneakadémián?

 

– Költőket nem tudunk nevelni, de a nyelvet át tudjuk adni. Ezért igyekszünk például megóvni a növendékeinket attól, hogy egyetlen népzenei felvételt magoljanak be, majd utána azt higgyék, hogy ismerik és birtokolják a népzenét. Mert megtanulhatok én egy kínai verset szóról szóra, de ettől még nem fogok tudni kínaiul beszélni, sem egy másik verset írni. Először tehát a nyelvi hasonlattal élve a (zenei) grammatikát tudjuk átadni, amiből aztán lehet játszani autentikus népzenét, feldolgozást, bármit.

 

A legtöbbet manapság mégis a színpadon találkozunk a hagyománnyal vagy a hagyomány továbbgondolásával.

 

– A túlzott színpadra, eladhatóságra nevelést mely kérdésben nem mind értünk egyet nem tartom jó iránynak, ez a folklórt egyszer már elintézte… Azt értem színpadképességen, hogy valaki tökéletesen birtokolja a zenei nyelvet, vonzáskörébe tudja vonni a közönséget, jelenség a színpadon és van kisugárzása. Ha ezek megvannak, nem kell semmi más hozzá, mint elénekelni a dalt. Én magam soha nem voltam politikai irányzatok híve, a dolgokat a maguk egyszerűségében (és nagyszerűségében) láttam. Ezért nem voltam igazán soha „trendi”, mégis el tudtam szórakoztatni magam, és talán másokat is.

 

Már évtizedekkel ezelőtt megkapta Weöres Sándortól a hatvanhatodik születésnapjára szánt ajándékát: egy lezárt borítékba rejtett verset. Most végre eljött az ideje, hogy felbontsa. Így ír benne az idén száz esztendeje született költő: „Közeleg amaz idő, mikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog. / Ekkor végleg befelé kell fordulni. Belül sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.”

 

– Én nem a népzenével, hanem József Attilával és Weöres Sándorral kezdtem a pályafutásom. Pont ők vezettek rá arra, hogy az énekelt vers, amit játszom, már létező műfaj, nem én találom ki. Akkor még azt sem tudtam, hogy a maguk szabályosságaival épp olyanok, mint a népdalok: lehetővé teszik, hogy az ember sok szöveget elmondjon ugyanarra a dallamra, és bizonyos zártságot feltételeznek. Az a lüktető énekvers-ritmusnak köszönhető, hogy a gyerekek ennyire megszerették a Weöres-verseket, mert ő a saját költeményeit nem tartotta direkt gyerekverseknek. Azt vallotta, hogy a legkisebbeknek nem kell külön verseket írni, ők csak kicsik, de nem buták. Ez is egy pont, ahol az irodalom és a hagyomány kapcsolódik, hiszen a hagyományban sem létezett külön gyerekkultúra. A gyerekek minden korban azt utánozták, amit a felnőttek csináltak, és ez is a dolguk. Nem szabad külön nyelvezetet, „gügyögő grammatikát” faragni számukra, hiszen a felnőtt beszédet kell elsajátítaniuk.

 

A belső táj tehát nem barátságtalan.

 

– Nem, még mindig motivál mindaz, amit csinálhatok, és azt szeretném, ha még sokáig el tudnám vele szórakoztatni a környezetem és saját magam. Mert ameddig élmény, addig jó, amikor már csak kötelesség, akkor már nem az igazi.

 

Fotó: Perger László