Beszélgetés Sebő Ferenccel

Őszi éjjel izzik a galagonya, színesednek a fák, deresedik a csipkebogyó, és bejárja a településeket az égetett lomb szaga. Ilyenkor jólesik az embernek akár a meleg kályha mellé bújva versekbe, történetekbe, zenékbe, megtartó hagyományba merülni. Egyik kiváló mesterünk ehhez az építészmérnök, dalszerző, előadóművész, népzenekutató Sebő Ferenc, aki mint mondja – nem ideológiai céllal, hanem élményeket keresve fordult az énekelt vers, a népzene, a hagyományos kultúra átörökítése, megmunkálása felé. A táncház-mozgalom vezéregyénisége, a Hagyományok Háza megalapítója, a Zeneakadémia címzetes tanára hogy működésének csak a legismertebb területeit említsük hatvanhatodik életévében sem rest cselekedni, sőt élvezettel munkálkodik a világ dolgain. Manapság ritkaság ennyi mindent jól szeretni és jól csinálni. Egyik utolsó polihisztorunk?

– Ha az ember „rálát a dolgokra”, csak részletkérdés, hogy melyik oldalról közelíti meg őket. Bár negyvenes éveimben az építészek számára inkább zenész voltam, a zenész körökben pedig egy kicsit mindig építész, ma sem gondolom úgy, hogy ne lenne elég tennivaló, a teendőhöz kellő erő és kedv. Az eszköz azonban sosem feledtetheti a célt, így meg kell keresnünk azokat a pontokat, ahol eszköz és cél találkozik. A költészetnek például volt olyan korszaka, amelyben pont ugyanúgy működött, mint a népdal. Tudományos tény, hogy a népdal sokszor szövegében és dallamában egyaránt a XVI. századi költészet továbbélése. Óriási autentikus hagyomány halmozódott fel a XVI. század úgynevezett historikus popzenéjében.

„Félt a haláltól, mert annyira szerette az életet. Mohón, a nagy művész minden vágyával, sóvárgásával tele… Őt az élet dédelgette, ha mindjárt küzdelmekkel tele is, de sütötte a siker napja és az általános és néha hivatalos elismerés is. Hogy szerette ezt a szép örömmel, küzdéssel teli világot! Hogy szerette a finom ételeket, és milyen sóvár szemmel nézett rám, amikor ebédkor a hús után egy kis murcit ittam! Ő nem ihatott, eltiltották a murcitól! Hát érdemes élni, ha murcit sem ihat már az ember? Ha nem járhat többé a kávéházba a festők asztalához, ha megszűnnek számára az érdekes női fejek, ha nem ehet már jó, magyaros ízű tokányt? A művészet is csak úgy szép, ha életízzel és illattal van tele.” Pásztor Árpád fotóművész vetette papírra e sorokat Egy arcképre című írásában, amely megrendítő szépséggel örökítette meg Rippl-Rónai Józseffel való utolsó találkozását. A fotográfus 1927 őszén kereste fel a kaposvári Róma-hegyi villa festőművész lakóját, hogy fényképeket készítsen a nagybeteg mesterről. A sárga falú ház ura – három agyvérzést követően – vélhetően tisztában volt azzal, hogy hamarosan egy égi műterembe költözik, s ezt érezte hűséges társa, Lazarine is, jóllehet: a végsőkig bíztak a csodában. Ám a csoda elmaradt.

Megjelent Ruzsa György Képes ikonlexikonja

A sokak által jól ismert Ikonok könyvének szerzője, Ruzsa György nemrég újabb munkával, a Képes ikonlexikonnal állt elő. Hiánypótló olvasmány született, olyan mű, amelyben az ikonokkal kapcsolatos orosz és görög alapfogalmak magyarázatait találhatjuk meg. Ruzsa elsőként próbál meg, ahol csak lehetséges, magyar szakkifejezéseket alkotni. Arra törekszik, hogy lexikonja ne legyen száraz és unalmas olvasmány, ugyanakkor a szakszerűség kívánalmainak is megfeleljen. Magát az ikont így definiálja: „Tágabb értelemben bizánci jellegű szentkép, szűkebb értelemben a keleti kereszténység táblaképe”, írja, vagyis olyan kép, amelyet elsősorban fatáblára festettek. Az ikon teológiai szerepére is kitér, így például hangsúlyozza, hogy az ikon az emberi test feltámadás utáni, megdicsőült állapotát elővételezi, és a szentek arcát és alakját lelkies finomsággal mutatja be.

„Valószínűleg mindenki téved, aki a mai operett-előadást a huszadik, pláne a tizenkilencedik század nosztalgikus lenyomatának tartja. A színpadi művek ugyan különböző korokban születnek, de az igényes előadások mindig érvényes jelen idejű üzenetet, életérzéseket hordoznak, s nincs ez másként az operett esetében sem. Igaz, nagyon sok bágyatag, muzeális jellegű, papírmasé és panoptikumfigurákban »gazdag« előadás született az utóbbi ötven évben, amelyek gyakran bővelkedtek ízlést és koncepciót nélkülöző viccelődésben, elavult díszletek között rikító ruhákban álmodozó és összevissza éneklő szereplőkben.

Az ember legalább kétszer az életben úgy érzi, menekülnie kell: kamaszkorában és élete delelőjén. A másfél hónappal ezelőtt bemutatott Arthur Newman világa megcsömörlött párosa, valamint a magyar mozikba nemrég megérkezett A nyár királyai tini hősei egyaránt lázadnak, mindkét esetben a konformizmus ellen. A különbség mégis hatalmas, s ez nem csupán az alaphelyzetben, hanem a filmek minőségében is megmutatkozik.

Joe (Nick Robinson) mérhetetlenül unja a felesége elvesztésébe belefásuló apját, külön élő nővérét és annak idióta udvarlóját. Elhatározza, hogy haverjával, Patrickkel (Gabriel Basso) egyszerűen elszökik, és a közeli erdőben saját kalyibát építve a maga ura lesz. A vállalkozás a kissé lökött Biaggióval (Moises Arias) kiegészülve könnyed kalandozásnak indul, ám közben felbukkan egy lány (Erin Moriarty), s ahogy lenni szokott, rendesen megkavarja a srácok lelkivilágát.

A nyári uborkaszezon végén, megbújva a világ nagy eseményeinek tengerében arról olvashattak a szemfülesebbek, hogy az utolsó falasák is megérkeztek Izraelbe. De hogyan kerül egy látszólag politikai hír egy kulturális mellékletbe? És egyáltalán, kik azok a falasák?

Kezdjük ez utóbbival. A falasák – a szó annyit jelent, hogy száműzöttek – etiópiai zsidó vallású feketék. Hagyományuk szerint Salamon király Sába királynőnél tett látogatása során nagyszámú kíséretet vitt magával. Sokan közülük ott is maradtak. Az ő leszármazottaik lennének azok, akik aztán az évszázadok során is megtartották zsidó szokásaikat. Magukat Bétá Észraélnek, azaz Izrael házának is nevezik. Ennek ellenére nem tudnak héberül, nem ismerik a Talmudot, viszont gyakorolnak olyan ősi szertartásokat, mint például az állatáldozat. Mivel az idők folyamán kisebbségben éltek, szokásaikba keresztény elemek is keveredtek. Papjuk a keszoch, aki fehér turbánjával külsőleg is igencsak eltér a rabbiktól. Mivel az 1950-es visszatérési törvény szerint minden zsidónak joga van kivándorolni Izraelbe, a II. világháború után komolyan felmerült a falasák áttelepítése is. Erre azonban tömeges méretekben csak az 1980-as években került sor. Ekkor a Mózes-akció során – melyet később a Józsué- és a Salamon-akció követett – több ezer etiópiai érkezett Izraelbe, nagy részük szudáni menekülttáborokból.