Beszélgetés Bíró László püspökkel

A XX. Családkongresszust november 7. és 9. között rendezték meg Máriabesnyőn. Az eseményre az egyházmegyei családreferensek mellett meg hívást kaptak mindazok, akik tevékenységükkel a családpasztorációt segítik. Bíró Lászlót, a Magyar Katolikus Családegyesület elnökét, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családreferens püspökét a tanácskozás munkájáról és a családot érintő időszerű témákról kérdeztük.

– Milyen reményekkel indult az első családkongresszus, és mi változott az azóta eltelt idő alatt? Mintha mára felerősödtek volna azok a veszélyforrások, melyek a házasság intézményét fenyegetik, és vele együtt a családot is…

– 1994-ben került sor az első konferenciára, amikor II. János Pál pápa az ENSZ kezdeményezéséhez kapcsolódva meghirdette a család évét. Az első tanácskozásunkra még a lelkiségek vezetőit hívtuk meg. Mivel sikeresnek bizonyult a kezdeményezés, így elhatároztuk, hogy ezután minden évben megrendezzük a kongresszust. Azóta sem fogyatkozott meg a közösség, hiszen azok, akik már abbahagyták ezt a munkát, átadták a stafétabotot a fiatalabbaknak. Azt tapasztaljuk, hogy az átalakulások közepette is van folyamatossága ennek a konferenciának.

Beszélgetés Veres András szombathelyi megyés püspökkel

Az egyház világos elvek mentén fogalmazza meg társadalmi tanítását. Sokszor azonban azt tapasztaljuk, hogy hiába vannak jelen karitatív szervezetei a világban, ezek az elvek nem jutnak el sem a döntéshozókhoz, sem a hétköznapi emberekhez. Ezért is volt fontos a Katolikus Társadalmi Napok rendezvénye, melyet Veres András szombathelyi megyés püspök, a Caritas in Veritate Bizottság elnöke szervezett. Az esemény háttere mellett a kórustalálkozóról, az egyházmegye helyzetéről és Krisztus király ünnepéről kérdeztük a főpásztort.

– Ön volt a fő szervezője annak a kórustalálkozónak, melyet a Magyar Katolikus Kultúra Napjai idei rendezvénysorozatának központi programjaként rendeztek meg. Milyen értékek jelenhettek meg ezen az eseményen?

– Nemcsak azok szeretnek énekelni, akik tudnak, hiszen emberi létünk fontos kifejeződési formája az ének. Immanuel Kant azt írja valahol, hogy az ember leginkább a költészettel és a zenével tudja kifejezni önmagát. Az egyházi ének ugyan akkor egy sajátos tulajdonsággal is rendelkezik, hiszen általa nem csupán egymást szólítjuk meg, hanem Istent is. Amikor Istenhez fordulunk, azt tapasztalhatjuk, hogy szinte tehetetlenek vagyunk. Nincsenek igazán megfelelő fogalmaink annak kifejezésére, amit szeretnénk. Ebben segít az ének, hiszen abban minden érzelmünk, gondolatunk megnyilvánulhat.

Még októberben, a Bálint Házban, Budapesten Catherine Tatge Isten kérdése című filmjének egy részletét vetítették. A 2004-es amerikai doku-játékfilm az ateista zsidó pszichoanalitikus, Sigmund Freud és a mélyen hívő keresztény gondolkodó-író, C. S. Lewis fiktív párbeszédét mutatja be, mindazt, ami a világlátásuk kialakulásához vezetett. (Lewis, a Narnia krónikái című regénysorozat írója egyébként november 29-én született.) A vetítés után Jelenits István piarista szerzetes osztotta meg gondolatait – hitről és nem hitről. Mint mondta, az emberiség arra van rendelve, hogy különböző világnézetű emberek vitáját hordozza, és mi, egyes emberek is arra vagyunk hívva, hogy vállaljuk egyik vagy másik felfogást, így részt vegyünk ebben a diskurzusban. „Mindnyájunkban ott van tehát Freud és Lewis is” – jelentette ki.

A vértanú említése rendszerint egy aszkétává soványodott, beesett arcú, vizenyős tekintetű megszállottat juttat az eszünkbe. Kérlelhetetlen embert, aki egy jottányit sem enged. Hajlítják, kínozzák, de képtelenek megtörni. Inkább meghal, mintsem hogy megalkudjon. Nem szokás vértanúságnak nevezni egy eszme érdekében odaadott életet. Mint ahogyan egy ideológia vagy egy politikai ügy érdekében vállalt áldozatot sem. Egy ideológia, egy közösség szolgálata emberi megfontolásokon nyugszik. Gyakran a hatalom eszközeivel él. Néha tiszteletre méltó, máskor gyalázatos, de mégiscsak emberi kezdeményezés. Meglehet, hogy a végeredmény itt is, ott is az élet feláldozása lesz. Ám a vértanúságban van egy személyes mozzanat: a tanúságtétel.

Beszélgetés Hamar Dániellel, a Muzsikás együttes egyik alapítójával

A magyar népzenét és népköltészetet november harmadik hetében ünnepeljük. Felmerül a kérdés, egyáltalán létezik-e ma népi kultúra, s ha igen, hol a helye az életünkben? Mit kezdenek vele a fiatalok? Találkoznak-e vele? A Muzsikás együttes negyven éve fáradhatatlanul tesz azért, hogy sokan felfedezhessék azt a kincses világot, amelyet őseink hagytak ránk. A hazai és külföldi nagy koncertjeik mellett az együttes tagjai kilencedik éve járják az országot, hogy rendhagyó ének-órákat tartsanak iskolákban. Hamar Dánielt, a Muzsikás egyik alapító tagját kérdeztem erről a küldetésről, a népzene mai helyzetéről és az együttes terveiről.

– Honnan jött a rendhagyó énekórák ötlete?

– Kodály Zoltán azt vallotta, hogy az oktatás középpontjában a zenének kell állnia. Az úgynevezett Kodály-iskolákban emelt óraszámban tanították az éneket, a karéneket, mindenki megtanult kottát olvasni, több szólamban énekelni, hangszeren játszani. Ma a szülők, a pedagógusok, az oktatási rendszert alakítók is úgy látják, azok a fontos ismeretek, amelyeknek birtokában sikeres felnőtt válik a gyerekből, és később képes lesz helyezkedni a versenyszférában. A fontos tantárgyak ezért a számítástechnika, a nyelv, a kommunikáció. Kodály elsősorban nem sikeres, hanem boldog embereket akart nevelni, akik kiegyensúlyozottak, képesek elfogadni önmagukat és másokat, akiknek egészséges a lelke. A zene ehhez segíti hozzá az embert. Ráadásul bebizonyosodott, hogy a Kodály-iskolákban tanuló gyerekek más tárgyakkal is könnyebben boldogultak, mint azok, akik nem zenei általánosba jártak. Sajnos Kodály halála után ezeket az iskolákat bezárták. Az iskolai énekórák is háttérbe szorultak. A Muzsikással ezért tartjuk fontosnak, hogy a gyerekek iskolai éveik alatt legalább egy minőségi népzenei élményt kapjanak.