Hirdesd az Igét!

Huszonhárom éves koromban meghoztam a hit döntését: elfogadtam Jézus Krisztust, mint Isten Fiát, aki megváltott a bűntől, és új életet adott nekem. Ezután a legnagyobb kérdés az volt számomra, hogy mi Isten akarata az életemmel. Pusztán emberi szempontból nézve kilátásaim kiválóak voltak. Egyetemi tanulmányaim befejezése előtt álltam, s kedves professzorom doktori tanulmányok megkezdésére biztatott. Közben munkát kaptam a Magyar Rádiónál, ahol nagyon gyorsan (még mindig szemtelenül fiatalon) szerkesztő lettem. Méghozzá első nagy szerelmemmel, az irodalommal foglalkozhattam.

 

Mindezzel párhuzamosan egy másik szálon is futott az életem. Nagyobb közösségemen belül hamarosan egy imacsoport vezetésével bíztak meg. A hétnek egy másik estéjén pedig egy nyílt közösségi alkalmon rendszeresen tartottam bibliai tartalmú tanításokat, természetesen azzal a céllal, hogy másoknak is segítsek eljutni a hitre. Ám bármivel is foglalkoztam a rádiónál, ha a legérdekesebb kérdésekről beszélgethettem is a leghíresebb írókkal, mégis úgy éreztem: nem vagyok a helyemen. Folyamatosan ott zakatolt bennem a felszólítás: „Hirdesd az Igét!” És én meg is tettem, amit egy laikus katolikus fiatalember tehet ezen a téren. A felszólítás azonban egyre sürgetőbben szólt. Végül világossá vált előttem: Jézus akarata az, hogy egész életemet a tanúságtételnek szenteljem. Ez nem kis dilemma elé állított. Természetes, hogy ebben a helyzetben első gondolatom a papság volt. Hosszú évekig tartó ima és vívódás után azonban lassan megértettem, hogy az Úr családos hivatást szán nekem. Nagyon vágytam a családra. Tehát szemináriumba nem mehettem, de azért elkezdtem levelezőn teológiát tanulni.


 

Azt is egyre tisztábban láttam, hogy járatlan úton kell előre mennem. Katona István atyának, az Emmausz közösség megalapítójának nagyon sokat köszönhetek. Ő adott végső megerősítést, amikor menyasszonyommal tanácsért fordultunk hozzá: „Van olyan hivatás, hogy valaki családosként teljes időben az evangelizációban dolgozik.” Külföldön már volt erre példa. Itthon még nem. Ezekben az időkben sokszor visszatértem Izajás könyvének szavaihoz: „Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgokra figyeljetek. Nézzétek, én valami újat viszek végbe, már éppen készülőben van; nem látjátok?” (Iz 43,18–19)

 

Valóban új korszak kezdődött. 1993 és ’94 a nagy döntések ideje volt. Először is megnősültem. Megtaláltam a páromat! Feleségem soha nem akadályozott elhívásom betöltésében: nemcsak életünk, de szolgálatunk is egyre inkább összefonódik. Egy évvel később néhány hozzám hasonlóan elszánt fiatalemberrel létrehoztunk egy missziós alapítványt, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközzel terjesszük az evangéliumot. A rendszerváltás idején meggyőződésünk volt – és ma is az –, hogy minden emberi, családi és társadalmi problémára Isten megújító szeretete a válasz.

 

Az alapítványhoz való átigazolás nagy kihívást jelentett számomra. Otthagyni a biztosat, a jól fizető, nagy presztízst jelentő állást, és kilépni a bizonytalanba, „rálépni a vízre”, hogy Jézushoz menjek. Szerkesztő úrból egy senkivé válni, aki laikusként, „önjelölt prófétaként” csak belekontárkodik az egyház, a hozzáértők dolgába… Lesz a családunknak megélhetése? Vezet ez az út valahová?

 

Az elkövetkező két évtized megmutatta, hogy a meghívás a legmagasabb helyről származott. Isten sohasem ígért könnyű utat. De azt igen, hogy vezet valahová.

 

(Folytatjuk.)