DiDonato, a trónkövetelő

DiDonato november folyamán könyvtárakból, kézirattárakból előbányászott barokk zenei ritkaságokat is magában foglaló Drámakirálynők című CD-jének anyagával turnézik: Orontea, Octavia, Irene, Bereniké, Kleopátra, Iphigénia és Roxána. Cesti, Monteverdi, Händel és Gluck mellett Giacomelli, Orlandini, Hasse és Porta elfeledett operáiból idézi az ismerős és ismeretlen történelmimitikus hősnők áriáit. Líra és borongás, indulat és temperamentum váltja egymást a gondosan szerkesztett esten, amelyet a hegedűs Dmitry Sinkovsky vezetésével (cseppet sem „mellékszereplőként”) az amszterdami Il Complesso Barocco kísér. Vivaldi d-moll („per Pisendel”) hegedűversenye a szinte már romantikus dallamvezetésű, éteri adagióval, Sinkovsky virtuóz szólójával lélegzetelállító közjátékként simul a programba.


A világszerte ismert – kezdetben vígoperákban, Mozart- és bel canto művekben feltűnést keltő – mezzo, a New York-i Metropolitan egyik „új” sztárja nemcsak az életre keltett figurákat formálja saját képére, hanem a műfajt is. Autentikus, korhű zenélés helyett kortárs, felfrissített barokkot művel. Kifogástalan, pergő és hajlékony koloratúrtechnikájával, gyengédséggel és amazoni eréllyel… – mindent tud, mindenre képes. Ha szükséges, sötétíti a hangját, kivételes adottságaival bűvészkedve a barokktól idegen szélsőséges drámai hatásokkal is él. Azonosulása azonban csak az ária idejére szól. DiDonato a civil hallgató lelkesedésével követi-élvezi a zenét, szinte feloldódva figyeli az őt kísérő együttest, fel-felvonja a vállát, szemezve kapcsolatot teremt; naivan csábító „Carmen-pózai” beállított plakátképeiről, édeskés lemezborítóiról ismerősek. Mintha a köztes idő zavarát leplezné e túlmozgással, mégsem hat mesterkéltnek. Magát adja: egyszerűsége, természetessége és kedvessége megnyerő. Sikerrel járt, nálunk is gyarapíthatta rajongóinak táborát. A kritikus és kényes fővárosi közönség befogadta, állva ünnepelte. Személyes ismerős lett.

 

Fotó: Kotschy Gábor (Müpa)