Szemfényvesztők

 

Az Angelina Jolie sugárzó szépségű, ám félelmetesen „élettelen” maszkját felvevő, körülrajongott, elpusztíthatatlan szellemi diktátor és a sebezhetővé vált, kiszolgáltatott Mario csókja, a nyilvános megszégyenítés Vajda felkorbácsoló zenéjével olyan megrendítő és elemi erejű vonaglás, üvöltés, zokogás, amely még a mindent látott operaszínpadokon is ritka jelenség…

 


Galambos Péter Kékszakállú olvasata poézis; „pártatlan” párterápia, tényfeltárás, mélypszichológia; a téma egyik legeredetibb és legtöbbet mondó feldolgozása. Kettős (fikciós) művészportré, amelyben a herceg Bartók Béla, Judit pedig az ifjú hegedűművésznő, Geyer Stefi. A rendező tovább „bonyolította” az opera amúgy sem egyszerű szimbólumrendszerét, de csak azért, hogy még árnyaltabban láttassa – nem egy férfi és egy nő, hanem – a férfi és a nő viszonyát. A kulcsok, az ajtók titka a zeneszerző dossziékban őrzött kéziratos kottái, alkotások, melyek lelkivilágának leghűbb és legbeszédesebb tükrei: vallomások szenvedésről, életről, halálról, szépségről, értékekről és ideákról. És a kinyíló ajtók mögötti szürreális képek immár mindegyikének része az – ablakon kitekintő, várakozó-elvágyódó – új asszony alakja is.

 

Judit „szintén zenész”, képes a kódfejtésre, ám mind mélyebben ismeri meg Kékszakállú lelkét, annál kiábrándultabb; e „díszletelemekkel” körbebástyázott zárt rendszerben neki nincsen dolga, csak szemlélő és csodáló lehet. Mire az ötödik ajtó feltárul („Lásd, ez az én birodalmam!”), üres és sivár a tér: a komponista mindent elmondott, ami elmondható; több még a hozzá legközelebb állókra sem tartozik. Judit mégis továbbmegy, azt is tudni akarja, ami fájdalmas, amit a férfi már ki(s)írt magából, és csak felejtene. Hisztéria, dühöngés, követelőzés. A régi asszonyok, „emlékük” az ágy alatt őrzött kofferben elrejtett további három kézirat. A színpadkép holografikusan egymásba áttűnő, álomszerű képei mögött az egykori kedvesek megelevenedő szoboralakjai a tőlük való elválás-eltávolodás okát is megadják. Galambos rendezésében másodpercek leforgása alatt történetek, magyarázatok sejlenek fel, hogy aztán Judit, a „legszebb asszony” is odaálljon a többi mellé, a maga ablakához, várakozva-elvágyódva. Kékszakállú saját tükörképével szembesül. Éjjel van már, a magába roskadt férfi elalszik. A zene lüktetése, szívverése leáll… Még egy rövid némajáték: fürdés után a szobába belépő feleség megpillantja a fotelben alvót, betakarja és gyengéden megsimogatja… Valóság, realitás, álom? Ki tudja? „Hol a színpad: kint-e vagy bent, Urak, Asszonyságok?”

 

Fotó: Csibi, Herman (MÁO)