Égtájak

E fölött feszíti keresztül magát Jézus, hogy mint valami úton, átjárjunk rajta egymáshoz. Hazavisz. Áthidal. Összeköt. De csak akkor, ha el tudjuk engedni magunkat. Csak aki csomagként tud tekinteni magára, az képes rálépni erre az útra, erre a darabjaira szakítottság feletti hídra. Csak aki beviszi az illetlent az illendőbe, a szabálytalant a szabályosba, az léphet rá erre az útra. Mint a gyermek, aki összhangban él önmagával. Belülről él, s nem a külvilág elvárásai szerint.


 

Csak aki képes önfeledten elszakadni a saját biológiai égtájától, az képes végigmenni a hazavezető úton, amelynek a végén minden esetben ott vár minket a templom. A térből kihasított szakralitás, a megérkezés bizonyossága. Nincs kelet, nyugat vagy észak. Csak dél van. Az örök templom hazája. A hazaérkezés. A vadludak V-je, mint valami örök dél felé mutató iránytű, az együvé tartozás, és az egymásért vállalt önfeláldozás jelképe. Az egyesek a közösségért, az egyének az egészért, a különbözőségek az egységért. Csak így van értelme.

 

Ha kelet, nyugat és észak lényegi intencionalitása nem dél, akkor semmi. Dél azonban nem egyfajta geográfiai iránymeghatározás, hanem lelki irányultság. Mindennek a csúcsa. Amikor az óra mindhárom mutatója – Róma a nagymutató, az ortodoxia a kismutató és a protestantizmus a másodpercmutató – az ég felé mutat, amikor összetalálkozik, amikor lényük átfedi egymást, akkor van dél. S akkor megszólalnak a harangok.