Beszélgetés Tóth Krisztina költővel

Versei, tárcanovellái nélkül ma már elképzelhetetlen a kortárs magyar irodalom. Bár prózái már megjelentek összegyűjtve is – Vonalkód, Hazaviszlek, jó? és Pixel címmel –, önálló regénnyel csak ebben az évben jelentkezett. Tóth Krisztinával az Akvárium című kötet különös és mégis annyira ismerős világa mellett az alkotás folyamatáról és a várakozásról beszélgettünk.

– Hogyan vezetett az út a szobrászattól a versekig, majd az ólomüveg ablakokig?

– A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola szobrász szakán végeztem, de már ebben az időszakban jelentek meg verseim. Mivel az irodalom közelebb állt hozzám, az ELTE bölcsészkarára jelentkeztem. Ennek elvégzése után öt évig a Budapesti Francia Intézetben szerveztem kiállításokat. Közben rendszeresen publikáltam és fordítottam, de a manuális tevékenység is nagyon hiányzott, ezért kezdtem el ólomüveg ablakokat készíteni. Olyannyira megtanultam ezt a szakmát, hogy sokáig ez volt a kenyérkereső tevékenységem. Az irodalomból csak az elmúlt tíz évben élek.

Sárik Péter a jazz könnyűségéről és komolyságáról

Mára áttekinthetetlen zenei birodalom évszázadosnál is hosszabb múlttal. Különös konstelláció: Fekete-Afrika lelke az Egyesült Államokban. Forrásvidéke New Orleans. Alakul, formálódik, terjed, olvasztótégelyében elegyedik a népdal, a spirituálé, a ragtime, a blues, hogy aztán megszülethessen az egyik legmeghatározhatatlanabb, mégis karakteres zenei műfaj: a jazz. Otthonos és idegen, sokaké és keveseké, könnyű és nehéz, érthető és túlzottan „elvonatkoztatott”… Szabadság és megkötöttség. A jazz inspiráló, magyarázhatatlan ellentmondásaira kerestük a választ Sárik Péter jazz-zongoristával.

– Rendkívül népszerű műfaj, mégis kevesen tudják, mi is valójában. A Zeneakadémián a szociológiájából írtam a diplomamunkám, amelyben azzal foglalkoztam, mit jelent az emberek számára a jazz fogalma. Rá kellett jönnöm, hogy itthon kissé torz és szűk fogalomrendszer övezi. Egy „civilnek” felvetve valószínűleg füstös helyek jutnak róla eszébe; aki már egy kicsit többet tud, annak furcsán fintorgó, improvizáló előadók. Ma divatból illik azt mondani, hogy szeretik és ismerik a jazzt, ám úgy tapasztaltam, az átlagember egy kicsit tart tőle. Erről azonban mi, jazz-zenészek tehetünk, mert ugyanúgy, ahogy a kortárs klasszikus zene elszakadt az emberektől, a jazzzenészek nagy része sem törekedett arra, hogy közelebb vigye a műfajt. Elefántcsonttoronyból szemlélték a közönséget. Mint számosan a modern művészet képviselői közül, úgy gondolták: nem is baj, ha kevesen értik, mert az társadalmi szinten még egy kicsit emeli is a státuszát.

Szecessziós plakátok a Régi Műcsarnokban

Mennyi szépség, kecses mozdulat, ízléses vonalvezetés jellemzi a szecesszió korában készült plakátokat! Igazán szemet gyönyörködtető elfoglaltság megnézni a Magyar Képzőművészeti Egyetem Művészeti Gyűjteményéből rendezett, nyolcvan eredeti litográfiai nyomatból álló tárlatot.

A Régi Műcsarnok feketébe burkolózó neoreneszánsz homlokzatát még a hosszú idő alatt rárakódott szennyeződések sem tudják eltakarni. Az épületbe lépve azonnal megcsapja a látogatót a múlt századokat idéző lépcsőház sajátos, kissé ódon hangulata. A sejtelmes világítás, a mára megkopott freskókkal díszített falak, a vén oszlopok, a folyosón kiállított szobrok csak még jobban felkeltik az ember érdeklődését.

Babits-album a Misztrál együttestől

Egy verset erős kötelék fűz össze a dallamával. A szöveg és a zene egymáshoz tartozása az egészen kicsi gyerekek számára még egyértelmű. Hiszen ők, ha szavalnak, inkább énekelnek, gyakorta még ringanak is a vershez. Ösztönösen érzik: szó, ritmus, dallam (no és a tánc) édestestvérek. Persze a jó vers természetesen dallam nélkül is érvényes. Nem szükséges minden költő mögé lantost állítani. Mégis, amikor egy poémából ének születik, mintha megkettőződne az ereje, mintha könnyebben találna utat a szívhez is. Igaz, nem mindegy, ki és miképp nyúl ahhoz a finom vagy éppen lángoló anyaghoz, amit egy vers jelent.