A 116-123 csak egy telefonszám, de valakinek az életet jelenti. A telefonos lelkisegély-szolgálat elérhetősége ez, amelyet bárki tárcsázhat, aki bajban van. A hívást olyan emberek fogadják, akik segítségül a hangjukat, a jó szándékukat, a bizalmukat és a figyelmüket adják. Anonimitás és titoktarás védi őket, és azokat is, akiknek szolgálatában állnak. Sokukról még szűk környezetük sem tudja, hogy délutánonként, éjszakánként embereket vigasztalnak. Akár egy titkos társaság tagjai: köztünk élnek, jót tesznek, arcukat, nevüket mégsem ismerhetjük. Egyikük most erről a világról mesél.

Beavatás

Vidéki nagyvárosunkban, ahol a helyi szervezet önkéntesei dolgoznak, fiatal, mosolygós nő fogad. Nevezzük őt Annának. A barátságos hangulatú irodában teával kínál. Finom és kedves közvetlensége, megnyugtató hangja, egész lénye nem hagy kétséget: erre a szolgálatra termett. Ugyanakkor sejtem, a belső adottság nem elég.

– Valóban nem – mondja beszélgetőtársam, aki három éve egy újsághirdetésre jelentkezve került a szolgálathoz, és aki ma már vezetőügyelő. – Először egy elbeszélgetésen kellett megfelelnem, azután következett a százórás képzés, amelyen elméleti és gyakorlati tudnivalókat tanultam, illetve önismereti tanfolyamon is részt vettem. A képzés telefon mellett, hospitálással zárult. Mindenkinek van polgári foglalkozása is, hiszen önkéntesként végezzük ezt a hivatást. Akad köztünk tanár, könyvelő, én szociálpedagógus vagyok. Ugyanakkor a legfontosabb, hogy legyen bennünk emberség és empátia, valamint az, hogy rendben legyünk önmagunkkal.

A szolgálat megszervezése egy indiai származású anglikán lelkész, Edward Chad Varach (képünkön) nevéhez fűződik. Angliában mindig is magas volt az öngyilkosságok száma. Chad Varah úgy érezte, valamit tennie kell, hogy megmentse elkeseredett honfitársait. Ezért 1950-ben, a Timesban feladott egy hirdetést, amelyben megadta a parókiája telefonszámát. Arra buzdította az öngyilkosságra készülőket, hogy mielőtt véget vetnének az életüknek, tárcsázzák fel a számot.

Karácsony előtt a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben

Lassan megérkezik a busz a Nógrád megyei Balassagyarmatra. „Bocsánat, ha a börtönbe megyek, itt kell leszállnom?”– kérdezem a mögöttem ülő utasokat. „Itt, itt!” – mondja az egyik asszony, s mutatja, merre induljak tovább: „Arra, ni, végig az Ipoly partján. Nincs messze gyalog.” Majd egy másik, egy fiatalabb cigány asszony is megszólal – némi együttérzéssel, vagy tán inkább kissé mintha összekacsintva: „Látogatóba?” No, nem egészen.

Elindulok hát a folyóparton, a szlovák határ mentén, s csakugyan, nem kell tíz perc, hogy odaérjek. Még ott van a régi, már nem használt buszpályaudvar, épp a börtön mellett. Az új, ahol én is leszálltam, 2007-ben épült meg. Belépek a börtönbe, elmondom, ki vagyok, s mit akarok. Nem sokkal később egy férfi is megérkezik, s hamar kiderül, ugyanazért jövünk: ezen a napon, december 4-én adja át Budapest-Széplak karitászcsoportja a könyvadományát a fogvatartottaknak. Öt éve küldenek olvasnivalót nekik, s két éve személyesen hozzák el a többdoboznyi könyvet.

Felépült szenvedélybetegek vallomásai

„Önéletrajz öt fejezetben – olvassa Horváth Ferenc színész, szociális munkás, a RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat konferenciájának műsorvezetője, aki az imént »felépült szenvedélybetegként« mutatkozott be. – Első fejezet: megyek az utcán, beleesem egy gödörbe. Kikecmergek. Második fejezet: ugyanazon az utcán megyek, mégsem veszem észre a gödröt, és újra beleesem. Újra kimászom. Harmadik fejezet: megint arra megyek, észreveszem a gödröt, mégis megcsúszom a szélén, és belezuhanok. Ismét kiküzdöm belőle magamat. Negyedik fejezet: meglátom a gödröt, és kikerülöm. Ötödik fejezet: más utcákon járok.” Zavarban vagyunk, ha a függésről, a szenvedélybetegségekről esik szó, mert nem igazán tudjuk, hányadán állunk ezzel a kérdéssel. Zavarba jövünk, ha valaki vallani kezd a függőségéről, annyira intim témának érezzük. De ugyanakkor szeretünk társaságban sokatmondóan összenézni is, miközben azt mondjuk: „Tudod, hiszen ő alkoholista”, és ezzel sommásan megbélyegezni és egyben „reménytelen esetnek” nyilvánítani a szomszédot, a barátot, a rokont. Köztünk élnek, nehézségeik vannak, segítségre szorulnak. Nem rosszabbak nálunk. És senki sem teljesen védett a függővé válással szemben.