„Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben…”

„Ezeket a gyerekeket azért emelték ki a családjukból, mert a szüleik nem voltak képesek megfelelően gondoskodni róluk – magyarázza Urgyán Antal parókus, a lelki vezetőjük. – Magyarán az apa nem édesapaként, az anya nem édesanyaként viselkedett.” Ám ahogyan Erika is, akad, aki tartja a kapcsolatot a családjával. „De jobb itt nekem, szeretek a lakásotthonban lakni” – árulja el a kislány. „Nyilván nem egykönnyen élik meg, hogy elválasztják őket a szüleiktől – mondja a lelkivezető. – Sokan úgy gondolják: apámnak meg anyámnak nincs szüksége rám, nem foglalkoznak velem, s elkezdik a hibát magukban keresni, hogy vajon mit ronthattak el. Empátiával, megértéssel, türelemmel kell hát közelíteni hozzájuk.”

 

Sulidiszkó vagy liturgia?

 

A Hajdúdorogi egyházmegye 2011-ben kapcsolódott be a gyermekvédelmi ellátásba. Ekkor kezdte meg működését a 2010-ben alapított Szent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat fenntartásában a Debreceni és Nyírségi Görögkatolikus Gyermekvédelmi Központ, amely a téglási otthonokért és nevelőszülői hálózatért is felel. Az utóbbi egy évvel később, 2012 nyarán épült ki. „Először csak néztünk egymásra a gyerekekkel – meséli a parókus –, hisz nem tudták, hogy papként mit is kezdek majd velük, s én is sejtettem, hogy ez nem olyan lesz, mint a hagyományos iskolai hittan.” Ám lassanként közös nevezőre találtak, és most már többen vannak, akik templomba is járnak. Például akad, aki a mai sulidiszkó helyett az esti szent liturgiát választja.


 

„Az én anyám te vagy!”

 

Legkésőbb huszonnégy éves koráig maradhat valaki lakásotthonban vagy nevelőszülőknél. György tizennyolc éves, hentesnek tanult. Mutatja a „szalagtűzős” fotókat, ott volt valamennyi nevelő az otthonból. Bár van munkája egy közeli húsfeldolgozónál, most is épp onnan jött, a fiú Németországba készül. „Több ismerősöm is kint él, és jobban boldogul” – mondja. Hat éve lakik már Tégláson, szobatársa Csaba, akiből meg gázszerelő lesz. Miközben beszélgetünk, megérkezik Elemér, s elmeséli, hogy az előbb megállította néhány rendőr: „Kérdezték, ki vagyok, hol lakom, és szeretek-e itt lakni, mi szeretnék lenni, meg ilyenek.” Ő az egyik, aki sulidiszkó helyett ma misére megy. „De vigyázz magadra! És le ne ülj a játszótéren a hideg padra! És nyolcra itthon vagy!” – inti az ajtóból a buliba induló Nikit a nevelőnője, akinek két saját gyereke van, s mielőtt ezt a hivatást választotta volna, húsz évig boltosként dolgozott.

 

Krisztián házvezető az egyik lakásotthonban. Ez az első munkája, pályakezdő, s hát, mint mondja, nem könnyű. De nagy szükség volt már rá, mert Feri bá’ – ahogy a gyerekek nevezik – sokáig egyedül vezette a két otthont, s egyébként ő lett az év házvezetője. Az év nevelőszülője meg Marika néni. Magyarországon több mint ötezer-ötszáz, a debreceni-nyírségi térségben közel ötven, csak Tégláson pedig egy tucatnyi nevelőszülő van. A nyugdíjas asszony 1993 óta vesz magához gyerekeket. Tamás már huszonnégy éves, de még mindig vele van. Háromévesen került hozzá, s két sajátja mellett ő volt a leg első nevelt gyereke. „Úgy neveltük, mintha a miénk lenne, s a lányaim is testvérükként fogadták – mondja Marika néni. – Aztán nálunk ez lett a szokás. A fiú nem ismeri az igazi anyját, apja pedig hétéves korában látogatta meg először és utoljára, de azóta már meg is halt. Úgy tudni, önként mondott le a fiáról az asszony, és bár tisztában van vele, hogy él valahol egy gyermeke, mentális zavara miatt azt hiszi, hogy még egészen kicsi. A nevelőanya meg akarta keresni az édesanyát, de Tamás közölte: „Szó se lehet róla, az én anyám te vagy!”

 

Szeretve nevelni…

 

Közben megérkezik Karcsi az iskolából, nevelőanyja cuppanós puszival üdvözli. A kisfiú három éve két nővérével került Marika nénihez. Három testvérük egy másik téglási szülőnél, további három meg egy harmadiknál van, s a gyerekek hetente találkoznak. „Balmazújvárosból jöttek, kiemelték őket a családból, mert nem volt víz, se áram, se fűtés, se semmi – mondja az asszony. – Éheztek, mert mikor a szülők megkapták a családi pótlékot, azonnal elverték.” Az anyuka csaknem egy év után egyszer látogatta meg a gyerekeit, az apuka meg háromszor volt úgynevezett kapcsolattartáson. Először nem akartak a gyerekek találkozni vele, de aztán „összebarátkoztak”, s már várták, mikor jön legközelebb, de hiába ígérte, legutóbb sem jött el. „Most megint jönnie kellene, kíváncsi leszek, megjelenik-e” – így a nevelőanyuka.

 

Marika nénit következetes befogadó szülőként tartják számon. „Mikor idekerültek a gyerekek, leültünk ehhez az asztalhoz, és elmondtam, hogy a mérlegnek két serpenyője van: ebbe adok, de abba visszavárok. Nem is kellett elmondanom hússzor, hogy mossál fogat, vagy fésülködjél meg.” Kettesek helyett négyeseket, ötösöket kapnak, sőt, Kitti osztályelső, s egy országos rajzpályázaton első helyezett lett. „Kittike, gyere csak le, mutasd meg a rajzaidat! Hozzad az okleveledet is!” – kiált a lépcső aljáról a lánynak. S olyan büszkeséggel néz rá, ahogy csak egy anya tud. Szeretve nevelni, nevelve szeretni – ez Marika néni jelmondata. Úgy tűnik, beválik a módszer, mert kisebbik lánya is nevelőszülő lett. A saját gyermeke mellé öt éve négyet vett magához, akik mind testvérek. De hopp, jól elszaladt az idő, nemcsak a sulidiszkó, de a szent liturgia is mindjárt kezdődik, és oda bizony az egész család megy.

 

Fotó: Kissimon István