A történészek sokszor figyelmeztetnek arra, hogy a kulturális emlékezet nem azonos azzal a történelemmel, melyet a tudósok kutatnak. Minden nemzet számára vannak olyan események, melyek vagy tragédiájuk, vagy hősiességük – esetleg mindkettő – okán fontosak. Azok az emlékek, melyeket sorsdöntő eseményeiről őriz egy-egy ország, nemzet, könnyen megszilárdulnak. Feltörni ezeket igen nehéz. Ám ha sikerül, a tüzetesebb vizsgálat végül kimutathatja azok hézagos, a múltat megszépítő és az eseményeket jótékonyan átíró jellegét. A történész – esetleg a dokumentumfilmes – feladata tehát az, hogy tükröt tartson, és megmutassa, mi is történt valójában.

Minden felelősen gondolkodó keresztény számára egyszerre nagy dilemma és fájdalmas valóság a keresztény felekezetek sokasága. Joggal tehetjük fel a kérdést, melyet Szent Pál apostol is feltett a korintusiaknak: „Talán megoszlott Krisztus?” Ha mindegyikük Jézus Krisztus tanítását követi, akkor miért nem tudnak egymással megegyezni? Válaszolni erre, persze, egyáltalán nem egyszerű. Számtalan egyháztörténeti és teológiai problémára kell valamiképpen megoldást találni ehhez. Kránitz Mihály, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, az Ut Unum Sint Ökumenikus Intézet elnöke Együtt az úton című kötetében egyszerre mutatja be az ökumenikus törekvések történetét és a tanításbeli közeledések lehetőségeit.

A hívő emberek ismétlődő kísértése annak a keresése, hogy miként lehet a vallás igazságait természettudományos módon igazolni. Makacsul tartja magát a tévhit, hogy a természettudomány bizonyítani tudja Isten létezését, a halálon túli életet, és egyáltalán a hit igazságait. Mintha hitünk rászorulna erre a bizonyításra.

Kolossváry István vegyész huszonöt éves külföldi és hazai kutatómunkája után nem esik ebbe a kísértésbe. Csupán szellemi zarándokútra hívja a természettudományos műveltségű olvasót, hogy – Teilhard de Chardin segítségével is – eltűnődjön tudomány és vallás viszonyáról. A szerző gondolkodásra késztet egy olyan területen, ahol sem tagadásról, sem bizonyításról nem lehet szó.

Szemtanúk szerint napi tizenhat órát ült a gyóntatószékben, és szolgálata során mintegy egymillió ember fordult meg nála, hogy néhány perces bűnbánat után feloldozást kapjon a már életében szentként emlegetett arsi plébánostól. Olykor napokig várakoztak a hívők, de érdemes volt várni rá; még akkor is, ha élete végéig méltatlannak tartotta magát a papságra, és minden elismerést leginkább visszautasított volna, mondván: érdemtelen bármilyen díjra is. Környezetében bezártak a kocsmák, s nemcsak a nők tértek be Isten házába, hanem követték őket a férfiak és a fiatalok is. A franciaországi falucska neve – ahova leginkább olyan papokat volt szokás „száműzni”, akik másutt nem állnák meg a helyüket –, rövid idő alatt ismertté vált; a hírnevet az onnan többször is menekülni vágyó plébános alapozta meg.