A lelkiismereti szabadság  „szent tehene”

Ilyen értelemben lehet a lelkiismeret a szabadság menedéke. A lelkiismereti döntés egy lépés távolságot tarthat a világtól: bármennyire torokszorítóak is a kényszerek, tudunk a belső szabadság létezéséről. A lelkiismeretnek ez a fajta méltósága kritika a naturalista antropológiával szemben, amely az ember cselekvését kiszolgáltatottnak látja: a természeti, pszichés, biológiai, szociológiai folyamatok kényszereinek, legyenek azok individuálisak, családiak vagy társadalmiak. A történelem számtalan keresztény és nem keresztény vértanúja a vérével igazolta: „Az életemet megszerezhetik, az igenemet nem.” Minden kényszer ellenére is lehet máshogyan gondolkodni.


A lelkiismereti szabadság e tana így megvédi a belátás szabadságát, s leleplezi az erőszakosan sulykolókat. Aki rá akarja erőltetni az „igazát” a másikra, az valójában nem hisz az igazságában. Az igazság ugyanis önmagától igaz, nincs szüksége erőszakra. A fundamentalisták, az erőszakot megengedő ideológiák, a sulykoló propagandák nyilvánvalóan nem bíznak az igazságban. Bár első pillantásra csodáljuk elszántságukat, az igazságról való látszólagos meggyőződésüket, valójában éppen gyöngeségüket vallják be. Aki mélyen hisz az igazságban, az képes másokkal vitázni, békésen együtt tapogatózni előrébb a nagyobb igazság felé.

 

A lelkiismeret szabadsága kifelé azt jelenti: nem akadályozhatnak abban, hogy a lelkiismeretem szerint cselekedjek. Ez azonban csak bizonyos korlátok között igaz. Míg a belátás szabadsága befelé korlátlan – senki sem korlátozhat abban, hogy legbelül mit fogadok el igazként –, addig a lelkiismeret szerinti külső cselekvés szabadságát korlátozhatja a másik ember vagy a társadalom lelkiismerete. Jogom van a meggyőződésemnek megfelelő cselekvéshez, ám ha az téves, akkor a saját lelkiismeretük alapján másoknak is megvan a joguk arra, hogy megakadályozzanak ebben (terrorcselekmény). A tévedő lelkiismeretnek is létezik egyfajta méltósága, s ezt bizonyos esetekben méltányolni lehet.

 

Tiszteljük a lelkiismeretet, de az igazságot jobban. Karl-Heinz Peschke határozottan kimondja: a tévedő lelkiismeret méltósága nem igényelheti magának ugyanazokat a jogokat, mint az igazság. Jogunk, sőt, a leggyengébbek érdekében kötelességünk személyesen és társadalmilag is megakadályozni a bűncselekményeket, még akkor is, ha az elkövetők a lelkiismeretükre hivatkoznak.

 

A lelkiismereti szabadság nevelése befelé és kifelé más-más eszközöket kíván: a külső korlátozás valóban élhet a jog, a rendőrség eszközeivel. Egy rasszistát, rablót, gyilkost kemény eszközökkel is lehet korlátozni. Ám a lelkiismereti nevelés befelé soha nem lehet erőszakos: a szabad belátásra megpróbálhatunk rávezetni valakit, ösztönözhetünk a jóra, elősegíthetjük a belső „aha-élményt”, de ezen a téren mit sem ér az erőszak, csak a szeretetteljes nevelés, a meghívás. Ezért örvendetes, hogy elindult az iskolai erkölcsi nevelés, még ha botladozva is. A lelkiismereti méltóság tisztelete ezt igényli. Az embert az kötelezi morálisan, amit bensővé tett, ami átment a lelkiismerete szűrőjén, s amit önmagára nézve kötelezőnek ismert fel. A nevelésnek nem csupán az a célja, hogy az ember legyen erkölcsös külső tetteiben, hanem hogy gondolatvilágában, lelkiismeretében is az legyen.