Steinbach József a vegyes házasságban élők nehézségeiről és a fiatalok megszólításáról

Egyházainknak a protokolláris eseményeken túl, a mindennapokban is egyre inkább keresniük kell a keresztény egység megélésének alkalmait – hangsúlyozza Steinbach József, a dunántúli református egyházkerület püspöke, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke.

– Pápán beszélgetünk, ahová mindig családias érzésekkel jövök, mert apai dédapám, Kis József esperes a XX. század első évtizedeiben a helyi kálvinista gyülekezet lelkésze, a templom építésének pedig legfőbb szorgalmazója volt. Én édesanyám révén katolikus lettem, de mindkét hagyományt a magaménak érzem. Sokan vannak még így Magyarországon, és az ilyen, kettős vagy többes felekezeti kötődésű emberek számára különösen fájdalmas a kereszténység megosztottsága. Sokszor még olyan benyomásuk is lehet, mintha az egyházaik a kereszténységük fokmérőjeként kezelnék, hogy „eléggé” reformátusok vagy katolikusok-e. Ön püspökként mit tehet annak érdekében, hogy az egység tudata erősödjön, és ne a különbözőségé?

– Pontosan értem, miről beszél, mivel édesapám katolikus volt, és Herenden, ahol nevelkedtem, nem is volt más templom, csak katolikus. Így az öcsém meg én – mivel mi reformátusok lettünk – gyerekként a szomszéd településre, Szentgálra jártunk át istentiszteletre. De Herenden az édesapánkkal rendszeresen részt vettünk misén is, így az első istenélményeim a herendi templomhoz fűződnek. A szüleim szeretetben és hitben neveltek bennünket; abból, hogy vegyes házasságban éltek, semmilyen feszültség nem háramlott ránk, pedig az apai nagymamám számára nagy feladat volt feldolgozni, hogy az unokái nem katolikusok.

Darnózseli emlékezés a második világháború hőseire

Litániára hívott a harangszó. A késve jövők meggyorsították lépteiket, hogy még időben – a Galla Gábor plébános által vezetett szertartás előtt – megérkezzenek a százéves hársfák tövében felállított kopjafához. Az ima hangjai és Fazekas Zoltán polgármester, valamint Lendvay István nyugalmazott honvéd százados kegyeleti megemlékezésének szavai azokhoz és azokról szóltak január 12-én, a doni áttörés hetvenegyedik évfordulóján – akik a második világháború poklából nem térhettek vissza szülőföldjükre.

Mécsesek gyúltak az apákért, nagyapákért, rokonokért, ismerősökért. A nyolcadik osztályos Horváth Sára Anna szívében ott parázslik dédapja emléke. „A dédipapám, Vitéz Vass Dezső is kint járt a Donnál. Én nem ismerhettem, de a képekről magas, jó kiállású férfiember néz vissza rám – meséli, miközben elhomályosul nyílt, szép tekintete. – A családunkban és az iskolában is őrizzük a hagyományokat, Melinda néni segítségével. Tudomásul kell vennem, hogy ez az én múltam, a jelenem és a jövőm is, mert általa vagyok az, aki vagyok” – mondja határozott komolysággal. A mellettünk álló Kállainé Angyal Melinda tanárnő, a honismereti és történelemszakkör vezetője elmosolyodik e szavak hallatán. „Sára szívesen lenne gyermekorvos a családi tradíciót folytatva, színészi kvalitásai is vannak, de örömmel kutatná a hagyományokat is. Ők már – mutat tanítványaira – nem fognak elmenni egy múzeum mellett, s ha alkalmuk lesz rá, megmutatják gyermekeiknek a skanzent is.

A történészek sokszor figyelmeztetnek arra, hogy a kulturális emlékezet nem azonos azzal a történelemmel, melyet a tudósok kutatnak. Minden nemzet számára vannak olyan események, melyek vagy tragédiájuk, vagy hősiességük – esetleg mindkettő – okán fontosak. Azok az emlékek, melyeket sorsdöntő eseményeiről őriz egy-egy ország, nemzet, könnyen megszilárdulnak. Feltörni ezeket igen nehéz. Ám ha sikerül, a tüzetesebb vizsgálat végül kimutathatja azok hézagos, a múltat megszépítő és az eseményeket jótékonyan átíró jellegét. A történész – esetleg a dokumentumfilmes – feladata tehát az, hogy tükröt tartson, és megmutassa, mi is történt valójában.