Az irodalomórákon onnan lehetett tudni, hogy a bemutatott mű a diákokat megérintette, megérezték annak lelkét, lényegét, szépségét, hogy a megismerés spontán örömében – az ámulás csöndjéből ocsúdva – ki-ki a maga nézőpontjából kezdte megfogalmazni fölismeréseit. Ezek a meglátások aztán megtermékenyítően hatottak, s újabb és újabb felfedezéseket hívtak életre. Így kezdett föltárulni a mű a maga gazdagságában.

Így van ez az evangéliumokkal is. Mind a négy evangélista Jézusról szól, de más és más nézőpontból szemléli gyönyörűségét. Ugyanazt a misztériumot, ugyanazt a Jézust csodálják, de mást és mást látnak és láttatnak meg az ő kimeríthetetlen gazdagságából. Az anyaszentegyház sohasem kísérelte meg, hogy a négy evangéliumot egybegyúrja, hanem mint gazdagságot fogadta el a Jézus iránti szeretet szabadságából fakadó különbözőségeket.

Katekézis a liturgiáról

Egy, a XIX. század második felében készített teológiai tankönyvet lapozgattam a minap. Nagyon meghatott az az egyszerűség, amellyel a számomra ismeretlen szerző felteszi és megválaszolja a kérdést, miért tesz bármit is az egyház, mi a célja a szolgálattal, a tanítással, a liturgiával. A felelet benne foglaltatik a karácsonyi eseményekben, maguk az angyalok válaszolják meg a pásztorok előtt: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek” (vö. Lk 2,14). Az egyház tettei, sőt élete erre irányul: dicsőséget adni Istennek, megdicsőíteni őt, s az emberiség Istennel (és egymással) való békés egységén (sőt egyesülésén) dolgozni.

A virágkorát élő, a római katolikus hitben hűségesen kitartó Spanyol Birodalom sem maradt érintetlen a reformáció okozta társadalmi és spirituális változásoktól. A tridenti zsinat (1545–1563) rövid idő alatt újraszervezte az egész európai egyházat, ám hatása a világbirodalmak, így a Dél-Amerikában terjeszkedő Spanyolország távoli sarkaiba már nem ért el.

Szent Pál apostol keresztény hitünk lényegét fogalmazza meg nagyon találóan: „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek” (1Kor 15,14). Majd meggyőző erővel mondja: „De Krisztus feltámadt!” (ugyanott, 20). Ebből a meggyőződésből fakadnak a bizánci egyház liturgikus költészetében a feltámadási tropárok megénekelt és átelmélkedett szövegei. A nyolcadik hangú tropárunk meglehetősen rövid, ám annál lényegre törőbb tanítást tartalmaz. Mint az összes többi ilyen énekünk, ez is minden sorában szentírási ihletésű, de valójában csupán egyetlen tényleges idézet fordul elő benne. Ez az énekünk három részre tagolódik.