A katolikus egyház 1848–49-ben

Hogyan érintették az egyházat az 1848–49-es politikai-társadalmi változások, s miként ítéljük meg a klérus szerepét – erről beszélgettünk Sarnyai Csaba Máté történésszel, a Károli Gáspár Református Egyetem docensével. Bevezetésként arról is szó esett, hogy március 15-ét az utókor tette szimbolikus nappá. Kossuth 1849-ben feleségének azt írta: március elején azzal fordultak hozzá, hogy március 15-ét meg kellene ünnepelni. S ő nem igazán érti, mit akarnak ezen a napon ünnepelni. Ha március 15-én fontos dolog történt, az a következő: Kossuthék hajóval elutaztak Pozsonyba, az uralkodó elé terjesztették az országgyűlésen meghozott törvényeket, s elfogadtatták a Batthyány-kormányt.

Gyermekkorunkban a március 15-i forradalom eseményeit helyszínekhez kötve meg kellett tanulnunk. Akkor sem Táncsics börtöne, sem Landerer és Heckenast nyomdája nem mondott nekem semmit. Hová, merre is vonultak nagy hévvel a márciusi ifjak? Vidéki kislányként mindez a fantáziámra volt bízva. Miközben ezek a színhelyek ma is léteznek. Valóságos házak lépcsői, utcák kövei őrzik az ifjú forradalmárok lépteinek nyomát. Olvasóinkat most olyan sétára hívom, amely során közelebbről is megismerhetjük a jeles nap emlékhelyeit.

A Pilvax

Kezdjük a sétát a Pilvax közben, hiszen a forradalmi események innen indultak. Igaz, az eredeti épületet már rég lebontották, ám a mostani ház is őrzi a márciusi ifjak szellemét, korát. Az 1838-ban alapított, híres vendéglátóhely Pilvax Károlyról kapta a nevét. Petőfi társaival itt fogalmazta meg a tizenkét pontot. A hagyomány szerint a költő március 15-én itt szavalta el először a Nemzeti dalt.

Máltai jelenlét a tatabányai Mésztelepen

Nagyjából ötévente tűnik el egy utca a tatabányai Mésztelepen. Hat van még, de már a Mész utca fele is hiányzik, nemrég bontották le az itteni házakat. Cél, hogy szűküljön a telep, s a komfort nélküli bérlakásokban élők a városba költözzenek. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat tavaly indította el Jelenlét programját a gettósodott területen, néhány hete pedig megnyitották közösségi házukat. Az E.ON áramszolgáltatóval együttműködve előrefizetős mérőórákat szereltek fel, s az önkormányzattal közösen közmunkaprogramba fogtak. A máltai jelenlét óta határozottan szebb arcát mutató magyar favelában jártunk.

Az 1-es főút egyik oldalán vállalkozások, a másik oldalán pedig a Mésztelep, de nincs átjárás egyik oldalról a másikra. Ha meglátják, hogy a lakcímkártyáján mésztelepi cím szerepel, nem könnyen veszik fel a munkakeresőt. Komoly előítéletesség alakult ki az itt élőkkel szemben: az emberek látják, hogy a telepiek térdig gázolnak a szemétben, s azt gondolják, hogy bármilyen bűncselekményre hajlandók lennének. Meg persze az is hátrányt jelent az álláskeresésben, hogy a mésztelepiek legtöbbje nyolc általánost vagy kevesebbet végzett, s rendszerint semmilyen szakmát nem tanult. Nagyjából ezerkétszázan élnek itt, Tatabánya jobb időket látott városrészében, nyolcszáz felnőtt és kétszáznyolcvan gyerek (a lakók tíz százalékát a „népszámláláskor” nem érték el). A gyerekek a szomszédos, 6-os telepi általános iskolába járnak, valamivel többen mint százhúszan.

A március a tavasz, a megújulás és a vértelen forradalom hónapja. Megannyiszor emlékezünk a nemzet hőseire, akik halált megvető bátorsággal szálltak szembe egy birodalom gátlástalan hatalmával. Jól tesszük; példájuk nyomán erősítjük a hitet magunkban és a mindenkori felnövekedő ifjúságban, hogy a forradalmárok áldozata nem volt hiábavaló. Bebizonyíthatjuk, méltó utódai vagyunk az egykori negyvennyolcas nemzedéknek.

De ki emlékezik meg a hozzátartozókról, a feleségekről? A háborúk és forradalmak résztvevői többnyire fiatal vagy középkorú férfiak voltak, akik mindent feltettek egy lapra, nem is tehettek mást. Ahogy a felirat hirdeti a Bem József téren a tábornok szavait a piski csata idejéből: „A hidat elfoglalom, vagy elesem. Előre, magyar, ha nincs híd, nincs haza!”