Beszélgetés Kubik Annával

Fakeretes fésülködőtükröm egyszer Kubik Annánál felejtettem. Amolyan neszesszerbe való, kerek kis darab volt, melyet a színésznő egy Krúdy-vacsora közreműködőjeként kért kölcsön az előadás előtt. A kulináris és irodalmi élmény végeztével Kubik Anna elment, kis tükröm pedig vele maradt. Pár nappal később aztán visszajutott hozzám a tükör, melyet a mai napig őrzök. Ahogy azt a tükrözést is, ahogyan Kubik Anna visszaragyogja a színpadról a különböző korú és karakterű nőalakokat – csak a legnagyobbak közül említsük meg Tündét, Rékát, Melindát, Baradlaynét, vagy legutóbb a Csokonai Színházban a Régimódi történet Rickl Mária nagyasszonyát.

– Rickl Mária megformálásáért bárhová elmentem volna, annak ellenére, hogy katolikus dunántúliként eleinte ismeretlen, új világ volt a kálvinista Róma. Kihívás volt az is, hogy Szabó Magdát, szereplőit, minden sorát és utalását szinte mindenki jól ismeri Debrecenben. Aztán meg kellett küzdenem a „nagy elődökkel” – Sulyok Mária alakításától kellett például függetlenednem, és a magam személyére formálnom a szerepet. A próbák során döbbentem rá arra is, hogy Rickl Máriának igenis vannak érzelmei: sír, amikor lebénul a férje, vagy meghatódik az unokája költeményén – azaz van benne fogékonyság a jóra, szépre, de olyan életeseményeken megy keresztül, amelyek megkeményítik. Az asszony zártnak tűnő, zord jelleme ellenére azt gondolom, hogy az egész darab a szeretetről szól. Rickl Mária nem ment volna feleségül egy Jablonczayhoz, ha nem szeret bele egykor a poétalelkű férfiba. Kényszerűen kezébe kell vennie a saját és környezete sorsát – ami nem idegen a női léttől –, és hűségesen, méltósággal végigvinni a történetét. Minden ízében nagyon nagy öröm számomra fölfesteni őt a színpadra.

Ami először feltűnt a Budapesti Történeti Múzeumnak a Budavári Palotát bemutató, újrarendezett kiállításán, az József nádor nyugodt, békés tekintete. Félalakos festett portréjáról egy láthatóan intelligens, javakorabeli XIX. századi ember néz ránk. Arcáról jóindulat és tisztesség sugárzik, azonban tekintete mintha már a jövőt fürkészné. A kép 1847-ben készült, a nádor halála évében. Kevesen voltak a magyar politikusok között a történelem során, akik olyan sokat tettek Buda és Pest fejlődéséért, az egész ország gazdasági és kulturális felemelkedéséért, mint ő.

A királyi palota – a kultúra vára, a Budavári Palota története 1686-tól napjainkig, hirdeti a tárlat témáját a földszinten a tájékoztató szöveg. A múzeum a Budavári Palota épületegyüttesével eddig csak időszaki vagy töredékes állandó kiállítás keretében foglalkozott. A mostani bemutató egészen a legutóbbi időkig kíséri végig a palota mozgalmas és látványos történetét. Az építészeti tervektől a legutóbbi feltárásokat dokumentáló fényképeken, érdekes részleteken át a palotából rekonstruált egykori pompás falak bemutatásáig.

Borbély Szilárd halálára

A Halotti Pompáról beszéltem neki.

„Akkor én most zavarban vagyok” – mondta, s lehajtotta fejét.

És csak most kezdem sejteni, mit is jelenthet zavarban lenni.

Mert mintha Borbély Szilárd művészete éppen erről a zavarban levésről próbálna allegóriákon és szimbólumokon keresztül egyre pontosabban beszélni.
Zavarban lenni énünk állandó elveszítésének, keresésének, a test és lélek folyamatos küzdelmének tapasztalatától, a nyelvbe zártságunkból következő magányunktól, kiszolgáltatottságunktól, a feltámadásba vetett hitünk megkérdőjelezésétől, nincstelenségünk lelepleződésétől.
Berlin terein bolyongva (Berlin – Hamlet kötet) eljutunk az Alexander-platzhoz, a középhez, ám ott alászállva a metróba a József Attila-i Téli éjszaka kifordított sorainak labirintusában a pokol tárul elénk.