Értelemkeresők

Alvin (Paul Rudd) és Lance (Emile Hirsch) egy máig rejtélyes eredetű erdőtűz pusztítása után járják a szürreális, álomszerű vidéket, hogy újrafessék az utat. Egyikük a kedvesével való közös jövő érdekében, másikuk pedig bulizásra gyűjti a megkeresett pénzt. A meló kisebb-nagyobb súrlódásokkal zajlik, miközben szép lassan mindkettejük illúzióvilága összedől. David Gordon Green két rossz emlékű álomgyári kitérő után újra a legjobb formáját hozza: filmjében alig rezzenő finomsággal ábrázol jellemhibákkal terhelt hétköznapi figurákat, akik azonban képesek valódi helyzetük felismerésére. A páros magány néha csodákra képes: hőseink megtanulnak nevetni egymáson és önmagukon, s mély férfibarátság alakul ki köztük.


 

Semmi ilyesmiben nincs viszont része Ron Woodroofnak (Matthew McConaughey), aki igazi vidéki suttyóként addig kanalazza tripla adagban az életet, míg be nem üt a krach: HIV-fertőzött lesz, az orvosok pedig egy hónapot jósolnak neki. Azonban nem adja fel, és a maga faragatlan módján megoldást keres: kísérleti gyógyszereket, majd vitaminokat szerez feketén. Magányos harcához hamarosan társakat talál, akikkel klubtevékenységként segítik egymást a túlélésben. Jean-Marc Vallée megtehette volna, hogy az igaz történeten alapuló forgatókönyvből díjvadász alkotást forgat lépten-nyomon leselkedő giccsel, ehelyett visszafogott drámát rendezett, s átadta a vezetést McConaughey-nek, aki testi átalakulásában is megrázó erővel formálja meg a jég hátán is megélő, üzlettársát és sorstársait fokról fokra elfogadó férfit. (Az idei Oscar-gálán ő vehette át a legjobb férfialakításért járó aranyszobrocskát.)

 

Nincs magányosabb a halál torkába kerülő embernél. A felismerés, hogy eddigi életem elpazarolt idő volt, mégis erőt adhat sorsom magasabb célok felé fordításához. Hisz tudatosan vagy ösztönösen bár, de mindannyian fáradhatatlan értelemkeresők vagyunk.