Katekézis a liturgiáról

Egy, a XIX. század második felében készített teológiai tankönyvet lapozgattam a minap. Nagyon meghatott az az egyszerűség, amellyel a számomra ismeretlen szerző felteszi és megválaszolja a kérdést, miért tesz bármit is az egyház, mi a célja a szolgálattal, a tanítással, a liturgiával. A felelet benne foglaltatik a karácsonyi eseményekben, maguk az angyalok válaszolják meg a pásztorok előtt: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek” (vö. Lk 2,14). Az egyház tettei, sőt élete erre irányul: dicsőséget adni Istennek, megdicsőíteni őt, s az emberiség Istennel (és egymással) való békés egységén (sőt egyesülésén) dolgozni.

A virágkorát élő, a római katolikus hitben hűségesen kitartó Spanyol Birodalom sem maradt érintetlen a reformáció okozta társadalmi és spirituális változásoktól. A tridenti zsinat (1545–1563) rövid idő alatt újraszervezte az egész európai egyházat, ám hatása a világbirodalmak, így a Dél-Amerikában terjeszkedő Spanyolország távoli sarkaiba már nem ért el.

Szent Pál apostol keresztény hitünk lényegét fogalmazza meg nagyon találóan: „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek” (1Kor 15,14). Majd meggyőző erővel mondja: „De Krisztus feltámadt!” (ugyanott, 20). Ebből a meggyőződésből fakadnak a bizánci egyház liturgikus költészetében a feltámadási tropárok megénekelt és átelmélkedett szövegei. A nyolcadik hangú tropárunk meglehetősen rövid, ám annál lényegre törőbb tanítást tartalmaz. Mint az összes többi ilyen énekünk, ez is minden sorában szentírási ihletésű, de valójában csupán egyetlen tényleges idézet fordul elő benne. Ez az énekünk három részre tagolódik.