Isten dicsőítése és az ember megszentelése

A zsinat liturgikus konstitúciójának múlt alkalommal is hivatkozott 10. pontja a „csúcs és forrás” valóság kibontásakor azt is megemlíti, hogy a liturgia célja sem más, mint az egyház összes többi tevékenységéé: „az emberek megszentelése és Isten dicsőítése”. A II–III. század fordulóján élt nagy vértanú, Lyon püspöke és az egyházatyák korának nagy teológusa, Szent Iréneusz írja a különböző eretnek mozgalmak ellen írt könyvében, hogy Isten igazi dicsősége nem más, mint az ember, aki benne, vele, általa él, vagyis a szent. Az egyház ünnepei, azaz a liturgia, tehát az ember életszentsége számára annak forrása és csúcsa, vagyis beteljesedése. Ami Istent dicsőíti, az az üdvösségemet, sőt a szentségemet szolgálja, és viszont. Amikor, például, elmegyek gyónni, e cselekményben megdicsőül az Úr, e tett a szentségemet szolgálja, és az egyház (melynek tagjaként teszem ezt) átéli egységét, a nászt Urával, Krisztussal. A gyónás éppen ezért ünnep – életet fakasztó, forrásozó, és az irgalom kegyelmében beteljesülést nyújtó ünnep.