Megrendítő látomás Mt 17,1–9

Ennek az elfogadásnak a jegyében rendezte el az egyház a zsinat után az evangéliumok olvasását a szentmisében. A nagyböjt második vasárnapján és színeváltozás ünnepén mindig a színeváltozásról olvasunk. A zsinat előtti olvasmányos rendben mindkét alkalommal csak a Szent Máté szerinti változatot ismerhettük meg. A liturgikus reformnak köszönhetően az A évben Máté, a B évben Márk, a C évben Lukács elbeszélését halljuk. Ez arra serkent és kötelez is bennünket, hogy minden évben az adott evangélium sajátos látásmódjára, meglátásaira, üzenetére figyeljünk fel.

 

Szent Máté megnevezi ennek a történetnek a műfaját: belső történés, látomás. Beszél arról is, hogy e látomás olyannyira megrendítő, hogy csak Jézus érintése és szavai – „keljetek fel és ne féljetek” – élesztik fel az arcra borult tanítványokat aléltságukból. János apostol, aki részese e látomásnak, hasonlót ír le a Jelenések könyvében: „Amikor megláttam (az Emberfiát), lába elé estem, mint egy halott, ő rám tette jobbját, és így szólt: »Ne félj!«” (Jel 1,17). Az eljövendő dicsőség kívánatos és félelmetes? Izaiás próféta kérdi: „Közülünk ki lakhat együtt az emésztő tűzzel, ki lakhat együtt az örök izzással?” (33,14).


Ebben a látomásban az „örök izzás” van jelen. Egyedül Máté evangélista írja Jézus arcáról, hogy „ragyogott, mint a nap”. Hozzá hasonlóan ábrázolja a Jelenések könyvében János is a megdicsőült Emberfia arcát: „Az ő szemei, mint tűznek lángja… arca pedig olyan volt, mint a teljes fényében ragyogó nap” (1,14.16). János evangélista nem írja le a színeváltozás történetét, de minden írása azt sugallja: abból az élményből él, hogy „láttuk az ő dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét” (Jn 1,14). Vissza-visszatérő téma evangéliumában az Atya és a Fiú egysége, és ebből fakadóan az Atya és az ő Egyszülöttje dicsőségének egysége: „Halálig tartó szeretetével a Fiú megdicsőíti az Atyát; az Atya ugyanebben a szeretetben megdicsőíti a Fiút, akit e szeretet ragad magához a halálban, s ragad ki a halálból” (Benoît Standaert). A megdicsőítésnek, a dicsőségnek ezt az egységét ábrázolja Szent Máté azzal, hogy a felhőt, melyből az Atya szól, ugyanúgy fénylőnek írja le, mint Jézus fehér ruháját.

 

A fénylő felhőből az Atya szózata nemcsak azt mondja Máté evangéliumában, hogy „ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”, hanem azt is, hogy „akiben gyönyörködöm” (17,5). Izaiás próféta könyvében a szenvedő szolgáról jelenti ki ugyanezt az Úr (42,1). Ezzel Szent Máté evangélista ugyanazt mondja ki, amit Szent János kifejt evangéliumában, hogy már Jézus kereszthalála felemeltetés az Atya dicsőségébe. „Krisztus kenózisa (önkiüresítése) már húsvéti győzelem” (XVI. Benedek). Ebbe a győzelembe hív Jézus, és önmagát adja, hogy vele vívjuk ki ezt a győzelmet.