A rászorulókért Tolnán

Az egybegyűltek tarka társasága vegyes képet mutatott. A jelenlévők között akadt, aki első látásra jól öltözöttnek tűnt. Volt itt középkorú házaspár, egyedül élő öregúr, nyugdíj közeli, egykor szebb napokat megélt kisiparos, és még jó néhányan olyanok, akik mind a szegénység valamelyik „utcájából” vagy „mellékutcájából” érkeztek. Romák és magyarok, városszéliek és bentebb lakók, ám ez utóbbiak közül is többen olyanok, akiknek egyre halványulóbb a reménységük arra, hogy valaha is saját házuk vagy lakásuk legyen. Hogy többségüknek jut-e még naponta betevő falat? Ez azért látható volt, mint ahogyan azt is tudták az egybegyűltek, hogy a helyi karitász nem a mélyszegénység ellen nyit most frontot. A közös ebéd természetesen nem átfogó vagy végleges megoldást kínált e problémára, „csupán” a társadalmi szolidaritás – mond hatjuk úgy is, a keresztény szeretet – meglétét kívánta felmutatni, ami, ha felemelni nem is képes a másik embert, de megölelni igen. S amint érzékelhető volt, sok embernek ez is nagyon jólesett. Így aztán, rászorultsága mértékét igazolandó senkitől sem kérdezték, hogy mikor evett utoljára töltött káposztát jóllakásig, fehér kényérrel, tejföllel, mint ahogyan nem ültették külön asztalhoz azokat sem, akikről tudható volt, hogy nélkülözésükért nagy részben valamelyik súlyos szenvedélybetegség okolható. Előlük sem rakták el a fröccsel teli kancsót.


 

Ettől a lelkülettől áthatva köszöntötte az egybegyűlteket Ravasz Csaba plébános is, hangot adva annak, hogy két és fél éves tolnai tartózkodása egyik fontos hozadékaként tartja számon, hogy jócskán vannak már ismerősei a jelenlévők között. Ez pedig – mint fogalmazott – két dologra vezethető vissza. Egyrészt arra, hogy neki is „sárgul már a lába” (ehhez tudni kell, hogy környékszerte „sárgalábúaknak” csúfolják a tolnaiakat), másrészt pedig arra, hogy a karitásszal kiegészült tolnai egyházközség jó úton halad. A jó cselekedetek nélküli hit ugyanis halott, ez a közösség viszont nagyon is él.

Fotó: Németh István