Színeváltozás vasárnapja, 2014. március 16-a. Erős szél fújja el a tegnapokat, eső mossa a port és a sarat. Rügyek fakadnak szinte hallhatóan, az Élet élni akar. A Szilágyi Erzsébet fasor 27. számú ház ötödik emeletén egy lélek várakozik, várja saját színeváltozását.

Hajnali három óta mellette állnak, akik vigyázzák. Odaátról kopogtatnak. Istenem, Zsu’, ugye rég vártad már ezt a pillanatot?! És most jön a Teremtés Ura, finoman, lábujjhegyen… és kopogtat. Mit is lehet ilyenkor tenni? Amikor minden, ami itteni, elveszti a súlyát, a tárgyak, az idő, a könyvek, a képek… Semmit nem lehet magunkkal vinni odaátra. Érted jönnek. Csak teérted. Ő maga jön, visszavesz téged, ugyanő, aki 1924. október 2-án ideadott téged – nekünk. Úgy találkoztok, mint régi ismerősök. Kilencven éve ismeritek egymást. Isten és ember, Teremtő és teremtmény, Megváltó és megváltott, az Atya és kedves leánygyermeke…

Lassányi Gábor régészeti missziói

Egyiptom és Szudán núbiai emlékei, Aquincum és Óbuda; ókor és kora középkor. Izgalmas határátlépések térben és időben. Lassányi Gábor régész-egyiptológust, az Aquincumi Múzeum munkatársát, a Magyar Régész Szövetség elnökét korábbi és jelenleg zajló munkáiról kérdeztem afféle főbb témákat felvillantó prológusként a végtelen történelem kivételes kultúráiról szóló sorozathoz. A múltidézést fél évszázaddal korábbról indítottuk, az első núbiai magyar leletmentéstől…

– A mai Szudán területének középső, Nílus-völgyi részét nevezzük Núbiának, ahol 1964-ben zajlottak magyar ásatások. Az Asszuáni-gát építésével egy óriási zónát, Núbia teljes alsó területét elöntötték. Egy hatalmas tó jött létre, így gyakorlatilag minden emlék víz alá került. Nagy nemzetközi összefogással az Abu Szimbel-i sziklatemplomokat sikerült megmenteni; darabokra bontották és feljebb újjáépítették őket. Az akkori leletmentő munkában a Szépművészeti Múzeum és a Régészeti Intézet munkatársai is részt vettek, Castiglione László vezetésével. A magyar misszió tagjai Abdallah Nirqiben egy kora keresztény (kopt) települést és temetőt tártak fel. A következő núbiai magyar expedíciót mi indítottuk el a 2000-es évek közepén, Egyiptom és (akkor már) Szudán határán. Az asszuánihoz hasonló újabb gát épült a Níluson. Egy körülbelül száznyolcvan kilométer hosszúságú – még ma is töltődő – mesterséges tó jött létre, amely e kevéssé ismert vidék valamennyi történeti-régészeti emlékét megsemmisüléssel fenyegette. A szudáni kulturális minisztérium nemzetközi felhívást tett közzé, hogy mentsék, ami menthető. Ezúttal kevesebben mozdultak meg, mint az Asszuáni-gát építésekor, ebbe a projektbe elsősorban angol, német, lengyel, amerikai egyetemek-múzeumok kapcsolódtak be – és Magyarország is csatlakozott a munkához. Minden részt vevő ország külön koncessziós területeket kapott; egy-egy tizenöt-húsz kilométer hosszúságú Nílus-parti szakaszt. Mi 2006-ban és 2007-ben a negyedik zuhatagnál dolgozhattunk. Az adott rész régészeti felmérése és a kiválasztott emlékek részletesebb feltárása volt a feladatunk, amelynek persze – miután óriási területről van szó – csak a töredékét lehetett elvégezni.

Márai Halotti beszéde és utóéletei

Látjátok feleim…

Márai nem lírai alkat, de jelentőset alkotott versben is, ha rendkívüli helyzetben a prózánál „sűrűbb” műfajhoz kényszerült fordulni; talán éppen sorsfordulói segítették felülemelkedni önmagán, írói alkatán. Kiemelkedő lírai alkotásai életfordulóin születtek: kisfia, Kristóf halálakor (Ujjgyakorlat 3.); apja halálakor (Farkasrét); a háború végén (Verses könyv); az emigrációs lét, a bizonytalanság átélésekor (Halotti beszéd); az 1956-os forradalom összetett élménye nyomán (Mennyből az angyal). Az emigráció létérzése 1948 előtt is jelen volt életében, átélte az „idegen emberek” sorsát: bármennyire szerette Párizst, nem élt át befogadottságot, és bármennyire lételeme volt az utazás, idegenségérzete mellett az alkotói térfogat hiánya folyamatosan jelen volt érzésvilágában. 1948 után többszörösen megkérdőjeleződött identitása, mert a hontalanság mellett alkotása eszköze, az anyanyelv elvesztésének lehetősége, megfakulása is egyre valóságosabbá vált. Megesik, hogy a mondatot magyarul kezdem elgondolni, olaszul folytatom és franciául, vagy angolul fejezem be, ahogy tudom – állapította meg naplójában már 1950-ben. Ebből az élményből és tapasztalatból forrásozva írta Halotti beszéd című versét a következő évben, emigrációja éveinek számához képest túlságosan is korán.

Kertész Sándor kaposvári kiállításáról

Szent és profán nem válik ketté a világmindenség szempontjából – idéződnek fel bennem Balás Béla kaposvári megyés püspök szavai, amikor megállok-megpihenek Kertész Sándor Székely Bertalan-díjas festőművész alkotásai előtt a Somogy Megyei Kormányhivatal galériájában. Az életmű grafikai vonulatáról számot adó kollekció kellően nyomatékosítja e tényt, s egy-egy mű felkiáltójelként figyelmeztet életünk, cselekedeteink fonákságaira.