Találkozás Vidnyánszky Attila rendezővel

Beregszász, Debrecen, Budapest, Kaposvár – négy jelentős állomás a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Vidnyánszky Attila életében. A Nemzeti Színház vezérigazgatója, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke tavaly ősztől a Kaposvári Egyetem művészeti rektorhelyettese, így a „vidéki” színészképzést is erősítheti. Múlt év szeptemberében láthattuk rendezésében Tamási Áron Vitéz lélek című darabját, melyre a jegyeket maga is árusította, s a Johanna a máglyán című oratóriumot is ő állította színpadra. Március elején pedig a János vitéznek volt a premierje. A színidirektort, aki a nemzetiségi színházak bemutatkozását is szívügyének tekinti, egyebek mellett a gyökerekről, a kortárs színházművészetről és az utánpótlás-nevelésről kérdeztük.

– Megnyugodtak már a kedélyek a Nemzeti Színház igazgatóváltása kapcsán, vagy kisebb- nagyobb adagokban, de folyamatosan érik támadások, kritikák?

– Világos volt előttem, hogy erős tűzben kezdjük majd a munkát. Ebben nem is csalódtam. Azt viszont nem gondoltam, hogy hónapok múlva sem fog csitulni az ellenségeskedés, hogy az előítéletek ilyen makacsul tartják majd magukat. Szomorúan veszem tudomásul, hogy egyes emberek az interneten még nevüket vállalva is gyűlölettel fröcsögnek, gyilkos indulattól vezérelve írnak kommenteket. Nem könnyű egy igazgató helyzete, amikor a korábban nagyra értékelt színészeiről egyszer csak azt kezdik állítani, hogy már nem is olyan tehetségesek. Sunyi dolognak tartom, ha ideológiai nézetkülönbségek miatt írástudók, „megmondóemberek” a művészek teljesítményét relativizálják vagy szólják le csak azért, hogy eszközként őket is ellenem használják. Részükről nem látom azt a teljesítményt, amelynek magasából elfogadható volna, hogy ilyen gőggel minősítsenek és gyalázzanak embereket, előadásokat…

De ez csupán az érem egyik oldala. Nagyszerűen dolgozik a társulat, épül az új repertoár. Sokan kezdtek a Nemzetibe járni, akik eddig ezt nem tették. Nagyon sokan örülnek annak, amit ma a Nemzeti kínál. Kinyitottuk a színház kapuit, rengetegen jönnek a programjainkra, szépen alakul a közönségünk. Megannyi jelét tapasztaljuk a felénk áradó szimpátiának, szeretetnek – ez erőt ad.

Lipovszky György orvos-természetfotós kiállítása

2011 novemberében tárta ki kapuit az Aszód közeli „mesefaluban”, Kartalon Ladócsy László művésztanár műterem-galériája, amely három esztendeje a Galga-vidék egyik, önzetlen, fészekrakó szeretettel építgetett művészeti fellegvára, sok, változatos műfajú rendezvény helyszíne. E sorok írója itt nyitotta meg (prózában és versben) január 25-én Lipovszky György orvos- természetfotós Mint a gyerekkor – Gyuri őze című kiállítását, amelyet már a megnyitó pillanatában komoly tömeg fogadott, s a visszajelzések szerint az internet jóvoltából is nagyon sokan látták e gyűjtemény páratlanul szép anyagát. A galéria és a képek hangulata „élő adásban” természetesen megsokszorozódik. A nagy érdeklődésre való tekintettel ez a lelki-esztétikai vitaminnal felérő tárlat április végéig, mindennap 16 és 20 óra között várja a látogatókat, a Csokonai köz 3. kertjében található melléképületben. A nagycsaládos természetfotós és az ugyancsak fészekaljnyi utódot melengető Ladócsy házaspár a kisgyermekes vendégeket különösen nagy szeretettel hívogatja. Kedvcsinálónak álljon itt egy rövid beszélgetés Lipovszky doktor úrral.

– Ha Széchenyi Zsigmondot, a jeles vadász szerzőt idézve azt mondom: „Ahogy elkezdődött”, mire emlékszik a természet, majd a természetfotózás iránti szeretetével kapcsolatban?

– Elsősorban felnevelő apai nagyszüleimre, arra a vidékre, ahol – édesanyám korai halála után – nagyapám, az egykori katolikus kántortanító, majd egyszerűen csak a nógrádi Iliny falu aprajának-nagyjának tanító bácsija járta velem a környékbeli erdőket, nyitotta szememet a teremtett világ nagy és apró csodáira.

Február eleji számunkban számomra eddig ismeretlen Grieg-kézírás „rejtélyét” jeleztem, s azt, hogy erre Norvégiából máig nem kaptam választ. (Levelemet a követség által megadott címre küldtem).

Azóta változott a kép, ugyanis Eckhardt Mária zenetörténész, Liszt-kutató, a Nemzetközi Grieg Társaság vezetőségi tagja választ küldött, pontos tájékoztatást a norvég zeneköltő kézírásáról, amely a Caffè Grecóban látható. Az alábbiakban közöljük a válasz legfontosabb részleteit. Öröm töltött el, amikor olvastam, azok nevében is, akik honi tájon Grieg tisztelői.

Szerelempatak – korhatár nélkül

Hetek óta egy dokumentumfilm tartja lázban az internet közönségét. A rendező rövid időre ingyenesen elérhetővé tette alkotását, amelyet a közelmúltban Amszterdamban a tizenhat legjobb egész estés dokumentumfilm közé választottak, és amely a trieszti filmfesztiválon két díjat is nyert.

Sós Ágnes Szerelempatak című filmje itt-ott még elérhető a világhálón, de az se bánkódjon, aki már nem találja. Játsszák a mozik is, ráadásul a széles vászon maradandóbb élményt nyújt, mint a képernyő. A filmnek ugyanis nemcsak a címe költőien szép, hanem a benne látható tájak, arcok, megörökített pillanatok és hangulatok is. Ugyanakkor korántsem e fönti felsorolás hozta lázba az embereket. Néhány szép hegy és napfelkelte kevés ma ahhoz, hogy az internetezők népes tábora felvillanyozódjon. Kell a téma is, és lehetőleg olyan, amely nem mindennapi.

Az idei Oscar-szezon során jártunk már Szomália partjainál, a Wall Streeten, a rabszolgák korában, sőt az űrben is, ám azt kevesen gondolták volna, hogy a fontos felismerésekért Texas földjére, mégpedig az 1980-as évekbe kell utaznunk. A hazai mozikba tavaszra megérkező Prince Avalanche – Texas hercege és a Mielőtt meghaltam nem ácsingózott a díjakért, mégis nagy mulasztás lenne kihagynunk őket.

Ahogy a labdarúgás kedvelői szomorúan állapítják meg, hogy a magyar focinak csak múltja van, úgy a moziba járók is arra a következtetésre juthatnak, hogy a régi magyar filmek bizony minden tekintetben felülmúlták azokat, amelyek napjainkban készülnek. Főleg akkor lehangoló a kép, ha a hatvanas-hetvenes évek magyar filmtermésével hasonlítjuk össze ezeket. Még mielőtt az anyagiak hiányát hoznánk fel kortárs rendezőink mentségére, érdemes megjegyezni, hogy a magyarnak nem a hollywoodi, hanem az európai filmgyártás a „vetélytársa”. Az utóbbihoz tartozó alkotásoknál pedig a művészi érték nem függ össze a ráfordított pénzzel. Nem véletlen tehát, hogy a Mértékadó hűséges olvasói igen ritkán találkozhatnak olyan beszámolóval, amely magyar filmmel foglalkozik. Sajnos, erre most sem azért kerül sor, mert végre valami igazán értékeset láthattunk…