Fiatalok veszélyben

Kapcsolatot tartanak a barátaikkal. Mi a baj ezzel?

 

– Az, hogy ha jobban megvizsgáljuk ezeket az üzenetváltásokat, kiderül: semmiről sem szólnak igazán, és nem segítik hozzá a fiatalokat ahhoz, hogy jobban megértsék önmagukat, hogy rájöjjenek, voltaképpen mi bajuk, mi húzódik meg a világfájdalmuk mögött.

 

Ön ma a sikeres fiatalok közé tartozik. Ezt úgy érte el, hogy bajba került kortársai problémáinak orvoslására vállalkozott. Mit gondol, mit tanulhatnak az Ön példájából azok a huszon-egynéhány évesek, akik kilátástalannak tartják a sorsukat?

 

– Szépen hangzik, irigylésre méltónak tűnhet az, amit édesanyámmal elértünk, de egy-két éve még a kutya sem tudott rólunk. Nagyon kitartónak kellett lennünk. És ma sem fenékig tejfel a helyzetünk, a nagy médianyilvánosság és a kitüntetés, az ösztöndíj ellenére sem. Sokan vágynak a hírnévre, de nem tudják, mi van mögötte, és hogy alaposan meg kell fizetni érte. Mert eltűntek után kutatni lelkileg nagyon megterhelő. Sok fiatal azért veszti el gyorsan a lendületét, mert a környezete, ahelyett, hogy támogatná, inkább lebeszéli a terveiről, tízből nyolc esetben azzal ijeszti el az ötletei megvalósításától, hogy úgysem sikerülhet. Azt sugallják neki, hogy nem elég a feladathoz. Már a kezdet kezdetén levesznek az energiájából, aláássák az önmagába vetett hitét.


Hogyhogy az Önét nem sikerült?

 

– Többször nekem is nagyon elegem lett az egészből, mert sokan támadtak, kritizáltak. De aztán mindig kaptam új lendületet: anyukámtól, nagymamáéktól. És mindig sikerült azzal megvigasztalnom magam, hogy minél többen támadnak, annál nagyobb elismerésnek kell tekintenem. Hiszen eszerint észrevettek, nem visszhangtalan, amit csinálok.

 

Énekes, dalszerző, alapítványvezető, országgyűlési képviselőjelölt: e sokféleséggel szembesülve az a benyomásom, hogy még keresi önmagát, az útját – a nyilatkozatai viszont kivételesen érettnek mutatják. Az Ön korában sok fiatal még csak készül az életre, a hivatására; tanul, a szabadidejét pedig szórakozással tölti. Ön miért tér el annyira az átlagtól?

 

– Korán fel kellett nőnöm, mert nyolcéves voltam, amikor apám elhagyott bennünket. A húgom hároméves volt akkor, ezért sokszor én tartottam anyukámban a lelket, ő pedig egy idő után gyakran kikérte a véleményemet, aztán a vállalkozásába is bevont. Talpraesetté, túlélővé nevelt. A felsorolás nem volt teljes, mert tetoválok és bébiszitterkedem is, sőt az alapítványunk jövendő keresőkutyájával is foglalkozom, amelynek most folyik a kiképzése. A művészkedés pihentet, megnyugtat, és kiélhetem vele a kreatív energiáimat, jó ellenpontja az alapítványi munkámnak.

 

Hogyan képzeli el az életét mondjuk öt év múlva?

 

– Nem szoktam ezen gondolkodni, a mára koncentrálok. Persze én is vágyom gyerekekre, családra, de menet közben annyi minden keresztülhúzhatja az ember számításait! Ami az alapítványt illeti: a következő fél-egy évben szeretném kiépíteni az országos hálózatot, ehhez azonban előbb szponzorokat kell találnunk.

 

Mit akar a hivatásául, élete központi tevékenységéül választani, és milyen téren kell ehhez még fejlődnie, mit kell tanulnia?

 

– A tanulás kötött formái kevéssé vannak kedvemre. Jobban szeretek a magam tempójában haladni, és magamnak megszabni a kereteket. De mivel hátrányos helyzetű, problémás fiatalokkal foglalkozom, azt hiszem, idővel szükségem lesz arra, hogy ifjúságvédelmi tanulmányokat folytassak. Fontos ugyanis, hogy jobban értsem a tevékenységünk szakmai vonatkozásait. Sajnos úgy tapasztalom, az emberek jelentős része csak azt nézi, kinek milyen papírja van, pedig az elhivatottságot és egy ügy iránti lelkesedést nem helyettesítheti a végzettség. Az alapítvány olyan gyermekpszichológusokkal dolgozik együtt, akikben mindkettő: a szakmai maximalizmus és az ügybuzgalom egyaránt megvan.

 

Milyen téren, kérdésekben bizonytalan még?

 

– Különösebb bizonytalanság semmivel kapcsolatban nincs bennem. Arra törekszem, hogy állandóan fejlesszem az alapítványt, és minden felmerülő kérdésre igyekszem azonnal választ keresni. Ügyelek arra, hogy újra meg újra valami érdekessel jöjjünk elő, mert fontos, hogy ébren tartsuk a ránk irányuló figyelmet. Időnként változtatni kell a „csomagoláson”, hogy az emberek ne térjenek túl könnyen napirendre a csellengő, eltűnő, veszélyben levő fiatalok problémája fölött. Hogy egyre többekben tudatosuljon: társadalmilag jelentős problémáról van szó. Hiszen 2011-ben tízezer kiskorú eltűnését jelentették be, 2012-ben pedig tizenhatezer bejelentett eset volt.

 

– Jó néhány rapszáma fenn volt a neten korábban, amelyek nagyobb részét éppen az ilyen fiatalokról és fiataloknak írta. Ma viszont, amikor a díj hatására többen érdeklődnének e dalok iránt, mint azelőtt, elérhetetlenek. Mi ennek az oka?

 

– A YouTube-csatornát, mivel megromlott a kapcsolatom azzal, aki segített létrehozni, meg kellett szüntetnünk. Most új csatorna létrehozására készülünk, és ez stílusváltással is együtt jár. Korábban rap hiphop számokat írtam, most átálltam az akusztikus-énekes vonalra. Az egyik legújabb számom, a Sajnálom már című is ilyen. Egy otthonról elszökött gyerek szemszögéből mutatja be a szülőkkel kialakult konfliktust. Kíváncsi leszek a reakciókra.

 

Az interjúiban gyakran utal arra, hogy a csellengő fiatalokra menynyi veszély leselkedik, és hogy mennyire nem számíthatnak senkire. Mit gondol, miért így viszonyul hozzájuk a többség?

 

– A kétnapos akcióm tapasztalatait, amelynek során csellengő fiatalt „alakítottam” Veszprémben, pszichológusokkal értékeltük ki. Nagyon fárasztó, lelkileg megterhelő élmény volt azzal szembesülni, hogy az emberek többsége nem hajlandó segíteni, de sokszor még meghallgatni sem. Arra jutottunk, hogy sokan attól tarthatnak: vissza akarnak élni a jóhiszeműségükkel, a kéregető fiatalokat bűnözők küldik ki az utcára, a kapott pénzt pedig elveszik tőlük. Vannak olyanok is, akik egyszerűen nem akarják vállalni, hogy mások bajával foglalkozzanak, mert úgy gondolják, éppen elég nekik a maguké. Nem szeretnének kellemetlenséget sem. Sokan szívesebben jelentik egy fiatal eltűnését nekünk, mint a rendőrségnek, mert nem akarják a macerát, nincs idejük várakozni, jegyzőkönyvet felvetetni, és egyébként is kellemetlennek érzik, hogy hivatalos ügybe keveredjenek, és felvegyék az adataikat. Ezért mi jó kapocs lehetünk a rendőrséghez.

 

Ha a fiatalok kihasználása, elrablása üzlet, akkor az alapítvány tevékenysége bűnözők érdekeit veszélyezteti. Ki vigyáz Önre és az édesanyjára, mi biztosíthatja, hogy Önöknek nem esik bajuk?

 

– Nem vigyáz ránk senki, de nem is kérnék huszonnégy órás védelmet. Némi félsz van bennem, de ez ellen nem lehet mit tenni. Ha minden ember félne, senki nem csinálna semmit, hiszen minden munka együtt jár némi kockázattal. Minden szakmának vannak veszélyei, és senki sem lehet tökéletes biztonságban, még egy rendőr sem, akinek fegyvere van, hiszen őt is meg lehet lepni.

 

Mi teszi Önt ennyire motiválttá, eltökéltté?

 

– Amikor kockázatot vállal az ember, mindig akkor érzi leginkább, hogy igazán fontos, amit tesz. Akkor válik nyilvánvalóvá, hogy tétje van a tevékenységének. A mai fiatalok el vannak veszve – és ha a mi alapítványunk nem lenne, jó néhányuk ma is csellengene még, vagy – amire gondolni is rossz – talán nem is élne már.

Fotó: Szabó Péter Dániel