Istenkapcsolatunk nem merül ki abban, hogy részt veszünk a liturgikus cselekményeken, akármennyire tudatosan, tevékenyen és gyümölcsözően tesszük is azt. Az evangéliumban maga Jézus kéri tőlünk, hogy „zárkózzunk a szobánkba”, és ott, a rejtekben imádkozzunk az Atyához (Mt 6,6). Vagyis mindenkinek az életében jelen kell lennie a közösségi istenkapcsolattól és annak ritualitásától független saját lelki életnek, spiritualitásnak.
Aloisius Scrosoppi az akkoriban még Ausztriához tartozó Udinében született 1804. augusztus 4-én, egy ékszerész fiaként. Hívő családban nevelkedett, s már tizenkét éves korában készülni kezdett a papi hivatásra. Belépett a ferences harmadrendbe. 1827-ben szentelték pappá. Két fiútestvére ugyancsak papi pályára lépett.
Szent Pál apostol keresztény hitünk lényegét fogalmazza meg nagyon találóan: „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek” (1Kor 15,14). Majd meggyőző erővel mondja: „De Krisztus feltámadt!” (ugyanott, 20). Ebből a meggyőződésből fakadnak a bizánci egyház liturgikus költészetében a feltámadási tropárok megénekelt és átelmélkedett szövegei. A nyolcadik hangú tropárunk meglehetősen rövid, ám annál lényegre törőbb tanítást tartalmaz. Mint az összes többi ilyen énekünk, ez is minden sorában szentírási ihletésű, de valójában csak egy tényleges idézet fordul elő benne. Ez az énekünk három részre tagolódik.
Gyakorló szülőként állíthatom, hogy a magyar gyerekkönyvkiadás magas színvonalú. Még akkor is így van ez, ha időről időre akad olyan könyv, amely nagy vitákat vált ki. Legtöbbször a népszerűség kelt gyanút, ilyenkor szakértők és laikusok egyaránt azt keresik, vajon mi lehet a siker oka. A kritikus szem egyszerre vizsgálja a szöveget és az illusztrációt, hiszen egy gyerekkönyvnél ez utóbbi is nagyon fontos. A könyv témájáról ugyanakkor nem szoktak vitatkozni. Miért is tennék, hiszen amit kiadnak, az bizonyosan csak olyasmi lehet, ami az adott korosztálynak megfelel. Bernard Chambaz Nem én vagyok bin Laden! című könyvét olvasva viszont ebben már nem vagyok olyan biztos.
Színeváltozás vasárnapja, 2014. március 16-a. Erős szél fújja el a tegnapokat, eső mossa a port és a sarat. Rügyek fakadnak szinte hallhatóan, az Élet élni akar. A Szilágyi Erzsébet fasor 27. számú ház ötödik emeletén egy lélek várakozik, várja saját színeváltozását.
Hajnali három óta mellette állnak, akik vigyázzák. Odaátról kopogtatnak. Istenem, Zsu’, ugye rég vártad már ezt a pillanatot?! És most jön a Teremtés Ura, finoman, lábujjhegyen… és kopogtat. Mit is lehet ilyenkor tenni? Amikor minden, ami itteni, elveszti a súlyát, a tárgyak, az idő, a könyvek, a képek… Semmit nem lehet magunkkal vinni odaátra. Érted jönnek. Csak teérted. Ő maga jön, visszavesz téged, ugyanő, aki 1924. október 2-án ideadott téged – nekünk. Úgy találkoztok, mint régi ismerősök. Kilencven éve ismeritek egymást. Isten és ember, Teremtő és teremtmény, Megváltó és megváltott, az Atya és kedves leánygyermeke…
Elmélkedési percek Orvietóban
A csend terített szárnyat az umbriai táj alkonyatára, a késő ősz még nyárias ruhában fogadta az Orvietóba érkezőt. Alig volt járókelő a főúton. Itália csodáját, a dómot kerestem.
A csend birodalmában – Róma felől érkezve – a városka még hatásosabb történetével, falakat, házakat átfogó titok- koszorújával, amely etruszk időktől hervadhatatlan. Urbs vetus – mondták a rómaiak. Ez változott hangzótorzulásokkal Orvietóvá.
Az enyhe tél után, mintha csak feledtetni akarná a múlt év márciusában történt, sok madáráldozatot követelő nagy havazást, idén korán érkezett a tavasz. Ragyogó napsütés, kellemesen enyhe levegő fogadott bennünket, amikor március 8-án Andris fiamékkal és Roland barátunkkal a Kiskunságba látogattunk. A magasban mezei pacsirták énekeltek, az út menti fákon és bokrokon sordélyok ültek, és egyszerű strófáikat ismételgették. Közeleg a túzokdürgés ideje, és Andrisnak sikerült felfedeznie négy kakast. Az én szemeimnek túlságosan távol voltak. Legfeljebb csak készülődhettek a dürgésre, mert lesimult tollazattal, békésen csipegettek.
Hajdan unokatestvéreimmel együtt sok időt töltöttünk nagyanyámnál. Vagy olvastunk a pajtában, végigheveredve a búzászsákokon, vagy focizás helyett indiánosdit játszottunk. Az ellenséges sápadt arcúak elől mama kertjében, a szőlő között rejtőztünk el. Az almafa tövében kukoricaszárból építettünk vigvamot, s kakastollat tűztünk a hajunkba, amely büszkén hirdette hőstetteinket. Legtöbbször persze abból állt a játék, hogy a két fiú fölmászott a fára cseresznyézni, én pedig a Winnetout olvastam, és szótárfüzetbe gyűjtöttem az apacs, sziú, komancs, kajova nyelvű szavakat, mondatokat. Ma is emlékszem, hogy Old Shatterhand nevének jelentése apacsul Szelki Lata: a kéz, amely pozdorjává zúz. A fehér vadászt Medveölő puskájáról és a híres Henry-féle, huszonöt lövetű ismétlőkarabélyáról lehetett fölismerni.