Az élet abszurd. Félelemmel teli abszurd. Mennyi gondolat, mennyi ideológia kiált, megoldást keresve, amire csak megváltás létezik. Csak?! Hiszen ez a legtöbb, ez az egyetlen valóságos remény. Mit kezdhetünk a tudásunkkal? Vagyunk, élünk, aztán nem vagyunk, nem élünk. Hogyan lehetséges, hogy ami van, egyszer csak nincs? A véges véget ér, miközben tudással rendelkezik a végtelenről. Nem ismeri, de tud róla. Hogy van ez? Mennyi ellentmondás, megoldatlanság, mennyi érthetetlenség körül recseg-ropog az életünk.

Ránk nyílt a tavasz, mint minden esztendőben, egyre enyhébb levegővel, egyre hosszabbodó nappalokkal. De vajon hová nyílik a világosság, miközben konok kikerülhetetlenséggel egyre csak a halál felé haladunk? Akárhányan, akármilyen élet-önbizalommal is. A saját halálunk felé haladunk, amivel nem tudunk mit kezdeni, miközben a nagy halálhoz közelítünk, Húsvéthoz, a pusztulás fölé emelő reményhez.

Lázár feltámasztásának története már kezdő gondolatával Jézus húsvétjára mutat előre. A mester üzenetet kap: „Beteg, akit szeretsz.” Krisztus azonban nem siet a segítségére, látszólag érdektelen, távolságtartó magatartást mutat. Valójában valami másról van itt szó. „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére fog szolgálni.” Mintha már itt előttünk állna a szenvedő Megváltó, akit látszólag magára hagy a kereszten az Atya, ám valójában tudja: mindez Isten megdicsőülését szolgálja majd, végkifejletében még a kereszthalál sem halálos, hanem a megváltás és üdvösség fényét vezeti be.

Katekézis a liturgiáról

A család, a munkaközösség, az egyház, a nemzet, a kultúra, amelyhez tartozunk, nagyobb nálunk; szokásaik sok nemzedék együttélésének, tapasztalatának eredményeként születtek. Bármilyen hagyományhoz kapcsolódik is az ember, jó, ha nem úgy lép be abba, nem úgy indul el annak útján, hogy rögtön mindent meg akar változtatni. A hagyomány által diktált szabályszerűségekhez jó bizalommal közeledni, megérteni őket, beleengedni magunkat, és mozdulatainkat, szavainkat hozzájuk igazítani. Ez a tanulékonyság teszi lehetővé, hogy mi magunk is növekedjünk, és a saját kis világunkat egy nagyobb egész részeként tekintsük, megtaláljuk helyünket a rajtunk kívül álló világban.

Rotterdam közelében született egy halászvároskában, Schiedamban, 1380 virágvasárnapján. Nyolc fiútestvére volt. Fiatalon elhatározta, hogy Istennek szentelt szüzességben fog élni, így amikor szülei férjhez akarták adni, határozottan visszautasította az ajánlatot. A család végül nem erőltette a dolgot.

Az emberek általában szeretik az édesanyjukat. Mi szeretjük a mennyei édesanyánkat is. Görögkatolikus egyházunkban ez különösképpen nyilvánvaló, mert a szombatokat az Istenszülő tiszteletének szenteljük. A liturgikus évben van egy olyan nap is, amely az őt tisztelő szertartásról kapta a nevét: az akathisztosz szombat, a nagyböjt ötödik szombatja. A nagyböjt vége felé már egészen közel jutunk a megváltás művének beteljesedéséhez, illetve annak átéléséhez. Egyházunk ekkor ragyogtatja fel előttünk az eljegyzetlen Jegyes alakját, bemutatva, hogyan vett részt az isteni üdvtervben, illetve egyszülött Fia megváltói tevékenységében.