Huizinga, a keresztény művelődéstörténész írja ezt – időszerűen. Ha a világra tekintünk, politikai zavarodottsággal találkozunk, s alig elképzelhető gyors megoldás. Előítéletek uralkodnak, s a döntés kétféleképpen tűnik lehetségesnek: fegyveres erőszak vagy messzemenő nemzetközi jóakarat, amely rendezi a világot: kölcsönösen eltekint a jogos kívánságoktól, és kész a lemondásra mások joga, érdeke kedvéért. Ezt nevezzük önzetlenségnek, igazságnak. Azonban ki beszél erről? Az említett erényektől eltávolodott a közgondolkodás. Attól a másik dimenziótól.
Katarzist emlegetnek a bölcsek, tisztulást, olyan „szellemállapotot”, amely a szív békéjét hozza meg, a kedély megtisztulását, amely a dolgok, jelenségek mélyebb okának megismeréséből ered.
A megtisztult kultúra halálból az újraébredés, miként az ifjú, aki hajnalban fölébred. El kell felejteni, hogy az ember nem ragadozó állat, s hogy a halál-perspektíva is az életé.
Új aszkézist emleget a kor, de csak emlegeti. Túlságosan megdicsőíti az életet, és ez kiélést jelent. Tompításra van szükség, emlékezésre, hogy a „bölcs tevékenysége a halálra való előkészület”, ahogyan Platón hirdeti. Az élet tanának és érzésének halálra-orientálódása fokozza az életerők helyes használatát.
Az új aszkézis odaadást jelent mindahhoz, „ami mint legfőbb jó képzelhető el”. Ez nem állam, osztály, nép, s nem is saját személyi lét. Az boldog, akinek minden alapérték annak a nevét viseli, aki egyszer történelemként mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.”
Jó hír, amely egyszerre követel és ígér. Karl Rahner, a keresztény világfelfogást „elitellenesnek” minősíti, jóllehet a történelem tanúsítja: nemegyszer „másokat kényszerítő erővel” lépett föl. Demokratizmusát azonban Krisztus személye igazolja ma is: Istenhez jutni mindenkinek lehetséges, „Isten mindenkié”. Ebből következik, hogy a remény, amely képes áttörni „a végesség korlátait”, mindennapi életünkben bármikor fényt gyújthat. Esendőségünk, mulandóságunk határai között a mai költővel megkérdezhetjük: „minek ez a sok nevenincs rettenet”, de aztán jöhet a megváltás válasza – kinek-kinek: mindig „csak szeretlek”.
Az „emlékezzél a halálra” így kerül egészen közel létünk lényegéhez.
