Találkozás Bertók László költővel

Petőfi szerint a költészet „olyan épület, / Mely nyitva van boldogboldogtalannak, / Mindenkinek, ki imádkozni vágy, / Szóval: szentegyház, ahová belépni / Bocskorban sőt mezítláb is szabad.” Nagy Gáspár töretlen gerincek kopogtatásának tartotta a lírát, Kányádi Sándor egy kisdiák válaszával summáz, miszerint „vers az, amit mondani kell”. Halmai Tamás pedig így vall: „Verset suttogni fülbe, / gyermektenyérnyi gyóntatófülke”. Mit jelent a huszonhét kötetes, Pécsett élő Bertók László Kossuth-díjas költőnek a vers, a verselés?

Az életet… A mindent… Ha több mint hatvan éve ír verset valaki, s a vers is több mint hatvan éve írja őt, akkor olyan neki a vers, mint az, hogy „levegőt veszek”. Addig élek, amíg írni tudok, s addig írok, amíg élek, szoktam mondani, bár ez csak „áttételesen” igaz. Petőfinek viszont nagyon igaza van: a költészet olyan épület, „mely nyitva van… mindenkinek, ki imádkozni vágy”. Mindenkinek, aki kapcsolatot akar teremteni a Titokkal, a Mindenséggel, az Úristennel. Vagy eltűnődni csak, például azon, hogy „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”, ahogy Babits Mihály írja. De nem mindenki költő, aki a költészet szentegyházába belép. A többség versolvasó, versszerető csupán. A költők meg, Petőfinél maradva, talán a költészet szentegyházának a papjai. Akik arra figyelnek inkább, amit Weöres Sándor ajánl nekik Ars poetica című versében: „Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket”. S ehhez hasonló az is, amit évtizedekkel ezelőtt fogalmaztam meg magamnak: „Tetten érni a folyamatot, / mikor színén a lényeg átsajog.”

Kondor Béla
Pléh Krisztus című képére

Atyám, nem férek a keresztre,
csak útban feléd, összeesve,
csak repüléshez rugaszkodván,
vállamhoz szegve törött orcám,
csak hajlott térddel, ájulóban,
ha már nem vagyok, aki voltam.

Már a második kortárs képzőművészeti kiállításnak ad helyet a Bibliamúzeum Budapesten. Az átépítés alatt álló, interaktív múzeum ideiglenes kiállítótermében Udvardi Erzsébet képei után Borsos Miklós világa várja a látogatókat. Szándékosan neveztem világnak, mert a – főleg magángyűjteményekből válogatott tartalmú – tárlat túllóg minden más kategórián. Erre utal a címe is: „Hegedőszóban szép mesét jelentek”.

Mintha új Borsos Miklós-emlékmúzeum született volna Tihany és Győr után Budapesten – különleges hangulatot áraszt a Ráday utca 28. március 13-a óta. A kiállítótér egyik falát több sorban borítják grafikák, metszetek, rajzok. Az egyik sarokban Kassák konok koponyája és Radnóti szelíd arca, mellettük a művészre oly jellemző szimbolikus, erősen stilizált, az életet, a termékenységet, férfi és nő szétbonthatatlan egységét és mégis markáns különbözőségét sugalló szobrok. A tárlókban érmék, kisplasztikák, felettük részletek a híres, hetvenhét vallási-filozófiai témát feldolgozó képből, amelyet Borsos Miklós szellemi örökségeként tartanak számon, és néhány ifjúkori olajfestményéből, amelyek igazi ritkaságszámba mennek. Nemcsak alkotások, hanem személyes tárgyak, levelek is szerepelnek a kiállításon. Ezek nemcsak egy művészi életút emlékkövei, hanem egy-egy szeretetkapcsolat emlékei. Csupa olyan kincs, amit az egyik ember ad egy másiknak, akit nagyon szeret, és amit igen nagy dolog továbbadni, megmutatni az egész világnak.

„A Vigadó homlokzata, lépcsőháza, pompás arányú termei nemcsak kora romantikus építészetének talán egész Európában legművészibb képviselői, de a belőle sugárzó magyar jelleg különös érdekessége.” Feszl Frigyes alkotását méltatja így egyik tanulmányában Kismarty-Lechner Jenő, aki Budapest műemlékei című könyvében fejtegeti tovább a pesti Duna-partra tekintő palota erényeit: „Egyik legjelentősebb építménye ennek a vajúdó stílkorszaknak a Pollack redutja helyén 1859–65-ben épült új Vigadó, Feszl Frigyes nagy művészi értékű munkája, melyben először csillan meg egy nagytudású mester kezén a nemzeti szellemű építőművészet megteremtésére irányuló szándék.”