Pompásan metrózunk

A négyes metró: Európa. Mintha álomba csöppennénk, mintha a tervezők színes meséken nevelkedett, játékos fantáziájú gyerekekkel dolgoztak volna együtt a terveken. Minden állomáson van néhány meglepetés, jópofa ötlet, látványos megoldás. És minden állomás „egyéniség”. Ezúttal szerencsére nem az egyen – dizájn koncepciója győzött, mint a kettes metró esetében, ahol nem mindig tudjuk, hová futunk be éppen, annyira ugyanolyan – ugyanolyan unalmas – az összes állomás. Igen, itt sok-sok színnel és formai elemmel dolgoztak, képzőművészek dobták be magukat, a cél pedig láthatólag a jókedv volt. Nagy-nagy luxus, hogy nálunk – minden gondunk-bajunk ellenére – erre (is) van pénz, de nagyon jó, hogy így történt, ennek sok évtizedre meghatározó hatása lesz a mindennapjainkra.


A négyes metró megálmodói mintha bizonyos állomásokon – a Gellért, a Rákóczi, a II. János Pál pápa téren vagy a Keleti pályaudvarnál – ezt mondanák nekünk: „Változtass az életeden, lassíts, adj időt magadnak, ülj le, szemlélődj, beszélgess egy kicsit! Tedd meg, és értékeld, hogy megteheted!” A vízfelületek, a padok, a zöld maradásra csábítanak. Óriásit nyert a változással a Baross tér: a korábbi nyomasztó közlekedési csomópont, amelyen legszívesebben mindenki éppen csak áthaladt, ma nagy közösségi helyszín szerepére „jelentkezik be”, ahol sokan tölthetik otthonosan az időt. Ebből a helyből sok évtized után valójában csak most lett valóban tér. Nagyon kellenek az efféle találkozópontok Budapestnek és általában a városainknak. Mostantól ugyanis már mindig figyelmeztetnek majd, hogy valamit rosszul csinálunk, egyénenként és társadalmi méretekben is. Hiszen szinte soha, néhány percre sem állunk meg igazán egymás kedvéért, és csak nehezen teremtünk erre alkalmat is.

 

Apróbb gondjaim is vannak a négyes metróval. Az egyik az, hogy mintha még nem lenne mindenütt kész. Például rengeteg óriási szürke betonfelület fogad benne. Alapos tanulmányozásuk után félbehagyottnak ítéltük ezeket, s kíváncsian várjuk a folytatást. Egy másik: a Fővám és a Kálvin téri állomás falainak jelentős részét barna, rozsdásnak tűnő fémlemezzel burkolták. Megrázó az összhatás, meg sem közelíti a nagy mű átlagos vizuális színvonalát.

Fotó: Kissimon István