Katekézis a liturgiáról

Érdekes élményem volt egyszer egy papi közösségben. Szentmisén vettünk részt, és mindannyian igyekeztünk szívvel-lélekkel jelen lenni a cselekményben. Egyikünknek nemigen volt tehetsége az énekléshez, ennek ellenére teljes erővel énekelt – hamisan –, és ez annyira elvitte a többiek énekét is, hogy az énekes részek tragikomikussá váltak. A következő alkalommal, amikor együtt miséztünk, bátran, de alázattal megkértük e testvérünket, hogy vagy ne énekeljen, vagy csak alig hallhatóan tegye, mert megnehezíti a közösségi ünneplést. Eleinte értetlenkedve fogadta kérésünket, aztán belátta, hogy a liturgia nem csak az övé, hanem mindnyájunké, és ezért fontos, hogy egységben, egymásra, ugyanakkor a közösség egészére is figyelve végezzük azt.

A középkor egyik legkiválóbb gondolkodója, egy új kor kezdetének hírnöke volt, a skolasztika atyjának is nevezik. Munkássága nemcsak korában volt meghatározó, de még évszázadok múltán is foglalkoztatta a filozófusokat, például Immanuel Kantot vagy Bertrand Russellt. Legfőbb munkája a Proslogion című elmélkedésében kifejtett istenérve, amelyet Kant óta „ontológiai istenérvként” emlegetnek.

Egyes görög ortodox vidékeken még él az a szokás – amit nekünk, katolikusoknak nem kell átvennünk –, hogy a bezárt templomban a sekrestyés láncokat csörget, mielőtt a pap kopogtatására kinyitná az ajtót. Ez a húsvéti ikonon ábrázolt jelenetet egészen életszerűvé teszi: Krisztus az alvilágban szétszaggatta a feltámadásra várakozók bilincseit. Azonban az egész feltámadási szertartás a felszabadító húsvéti örömről szól.