Flannery O’Connor lelkisége és írói világa

Két okból írtam e cikket. Egyrészt idén van a híres amerikai írónő, Flannery O’Connor (1925‒1964) halálának ötvenedik évfordulója. Másrészt a múlt évben megjelent idáig elfelejtett lelki naplója, melynek címe: A Prayer Journal (Imanapló). Több könyvét már régebben lefordították magyarra is: Az „…és erőszakosak ragadják azt magukhoz, illetve a Csalhatatlan vér című kisregényt, valamint a Minden összefut és az Alig akad ma jó ember című novelláskötetét. Vajon miért érdemes magyar olvasónak egy Amerika egyik legelmaradottabb déli államában, Georgiában, egy eldugott „tejfarmon” élő, pávákat, kacsákat és egy félszemű hattyút gondozó beteg leány naplóját olvasnia? Cikkemben erre keresek meggyőző választ. Elöljáróban csak annyit, hogy Flannery zsenialitása éppen abban rejlik, hogy a déli vidéki élet groteszk figuráin és kegyetlen tragédiákat kiváltó mindennapi helyzetein keresztül a valóság transzcendens mélységeit úgy tárja fel, hogy minden embert megérint, „akinek helyén van a szíve”. Katolikus volt egész lelkével, de nehezen viselte el azokat az írásokat, amelyekben a természetfeletti nem a természetesben, hanem a konkrét emberi valóságtól elszakítva, programszerűen jelenik meg.

„A Mese nem hal meg soha” ‒ mondta Hans Christian Andersen, a világ legnagyobb mesemondóinak egyike. Sokan, különösen mi, sokgyerekesek, sokunokások ‒ szeretnénk hinni e szép hitvallásának igazában, de hétköznapi tapasztalataink egészen mást mutatnak. Hogy miért? Mert ma oly sokan, még a kanonizált, a divatos mesélők is olyan szűkös és kopár világot hoznak elénk, hogy elszorul meseszerető szívünk. Ezért is olyan csupa nagybetűs meseünnep az 1954-ben született költő, író, papírképeket „nyirkáló” illusztrátor, Búth Emília ötödik önálló kötete, a tartalmában és külsejében is egyedülállóan értékes Szakálla Volt Kender. Mesélni csak az tud így, aki igazán szereti a gyermekeket, s aki egész eddigi életét, először nagyon ifjú tanító néniként, majd egy nagycsalád tagjaként, közöttük élte és éli le. Aligha véletlen, hogy Emília több verséhez Gryllus Vilmos komponált nagy sikerű dalokat, hogy egyik felfedezője a kiváló irodalmi rádiós, Liptay Katalin volt, de pályatársi támogatói között említhetjük Lázár Ervint, Vathy Zsuzsát, 1998-tól pedig a Liget című irodalmi folyóiratot és annak közkedvelt „lap-fiókáját”, a Szitakötőt. Amely ‒ joggal ‒ olyan nagyra értékeli Búth Emília írásművészetét, hogy Mit képzelsz? címmel sok-sok gyereket megérintő- megszólító pályázatot is hirdettek meséinek szereplőiről.

Both Miklós zenéje határozottan egyszerűsödik. No nem abban az értelemben, mint Karinthy zseniális népi-naiv paródiájában (innen a cím), inkább csak úgy, görcsmentesen. Ehhez a felismeréshez elég csak meghallgatnunk az Erdő című dalt, mégpedig a legutóbbi Napra-lemezen, illetve a legújabb formációja, a Both Miklós Folkside 2013-as Csillagfészek című albumán található verziót.