Bada Márta színes mesevilága Jézus szenvedéstörténetében

A hálószobában ülünk le, ez a műhely is. A falon a kedvenc képei lógnak, néhány ott a sarokban sorakozik, és az állványon is van egy. Ez még készülőben. Bada Márta cigány festőművész különleges világában járunk, mesebeli színek között, cigányok rég elmesélt történeteiben. Az egyedülállóan tizenhat stációból álló Jézus szenvedéstörténete sem a megszokott úton visz végig. Olyan helyeken vezet, ahol a szögnek különös jelentősége van.

„Már kisiskoláskoromban is rajzolgattam – meséli Bada Márta –, cigányasszonyok mondták, hogy rajzoljak már vallási képeket.” Akkoriban a cigányok gyakran összejöttek, hogy meséljenek. Mindig a legöregebb mesélt, őt hallgatták a többiek. „Nem volt tévé, de lámpa sem, evvel szórakoztattuk magunkat.” Volt, hogy elkezdték este, és csak másnap reggel fejezték be. A kis Márta pedig lerajzolta a hallottakat, a tündéreket és a sárkányokat. A szobája falán lógó egyik kép, a Virrasztó cigányok is a mesemondást örökíti meg, középen a pipázó cigánnyal, aki mondja a sok-sok történetet. „Rajzoltam én Jézust meg Máriát is, de sose tettem rá glóriát – mondja a festőművész –, mert gyerekként általában elfelejtettem, de azok az egyszerű cigányasszonyok anélkül felismerték, hogy az Mária, úgyhogy megnyugodtam.”

Imádkozzunk papjainkért!

Az Új Ember március 23-i számában figyeltem fel A mostoha öregek című cikkre.

Írója az idős ember lelki gondjairól és a mai kor papjairól szól, az ő segítségnyújtásukról, még inkább annak elmaradásáról. Zárójelbe tett egy rövid mondatot a leírtakkal kapcsolatban: „Talán vannak kivételek! Jó lenne hírt kapni róluk!”

Igen, vannak kivételek!

Könyvespolc

Cseri Kálmán református tiszteletes könyvének címéről a regényíró Szabó Magda egyik története jutott eszembe. A személyes élményeken alapuló írás a Merszi, Möszjő kötetben jelent meg, az író egy iskolai emlékét idézi fel. Munkácsy Mihály festményét, az Ecce homót nézték meg az osztállyal, majd dolgozat keretében kellett számot adniuk arról, milyen élményekkel gazdagodtak. „Ha nem akarjuk, mondta magyartanárnőnk, nem kell az egész festményről írnunk, elég lesz egy részlete is. (…) Én is teljes elragadtatással vonultam be a múzeumba, a híres kép elé. Sokáig gyanakodva szemléltem, s elborzadva érzékeltem: nem tetszik. Hogy fogok én erről írni? …sorra néztem a festmény különböző figuráit, hátha sikerül találnom közülük valakit, akivel szívesen foglalkoznám. (…) Pilátusról nem szeretnék írni, Jézusról pláne nem, a katonák nem érdekelnek, s a zsidók sem, ott egy néni éppen elájul, azt látni se szeretem. Hanem… Közelebb léptem, és megnyugodtam. Hát hiszen ezen a képen van egy nagyon kedves kutya is! (…) Megtetszett még egy nő is, a kutya közelében, vöröses haja volt, két alsókarja meg két világos csontbuzogány.”