2000-ben, egy kutatóút hétvégi minivakációján sikerült eljutnom a Mann család városába, a „Hanza-városok királynője” névvel is büszkélkedő Lübeckbe. Nem tagadom, megrendített és versbe ragadott már a Thomas Mann és fivérei emlékére berendezett, a Buddenbrook ház világát is felidéző irodalmi múzeum, a városháza, az óváros szűk utcái. De az igazi, az életre szóló megrázkódtatást a város gyönyörű gótikus temploma, a II. világháborúban éppen a virágvasárnapot megelőző éjjel csaknem áldozattá vált Marienkirche látványa okozta. Sem a városban bolyongáshoz, sem a templomlátogatáshoz nem vittem magammal szabályos kéziratpapírt, de máskor óriási betűimet bolhányivá zsugorítva egy gyűrött, kicsi noteszlapra azonnal és végleges formájában megírtam azt az alábbiakban olvasható verset, amelyben a templom három elpusztított kincsét, a két, valóban szétroncsolt, megolvadt érc harangvirághoz hasonló nagyharangot és az eredetileg 1463-ban, egy dühöngő pestisjárvány ihletésére készült, Bernt Notke műveként számon tartott freskósorozatot, A lübecki haláltáncot együtt sirattam el.

Nagypéntek. Hagyományosan: Parsifal. Ünnepi misztériumjáték, drámai oratórium, zenedráma…? Wagner a misztikusok „ráérzésével” ragadja meg a húsvéti titkot, kifinomult művészi ösztönnel „teologizál”. Egy élet munkája, szellemi tévutak és küzdelmek után érett meg arra, hogy a kifejezhetetlenről szóljon. Parsifalja nem egyszerű szemléltető passiójáték, felidéző vagy ráhangoló „képmutogatás”. Tudja, hogy a profán, az emberi nélkül értelmetlen és erőtlen a szentről szólni. Hamis lenne, távoli. Sajátos kettős keresztútja metszéspont: az „emberré lett” és az „új ember” térben és időben egybetükröztetett passiója, amelynek összefogója, törhetetlen kapcsa: a részvét. Mert a részvét váltja meg a világot – ez a „nagypénteki varázs” üzenete. Az ember feladata a krisztusi minta megértése, követése, folytatása. Mindnyájunk felelőssége. Az angyal válaszol közvetítője szerint: „A »Tett« az egy. Nincs tett külön. Reggeltől estig, estétől reggelig, születéstől a halálig egy tett, s az a Szolgálat. Nincs kis tett, csak egy Tett van: a Feladat. Sok tett nincs, kevés tett nincs, csak elégtelen tett vagy hiányos tett van. Nem nyújthatod ki a kezed, hogy az ne legyen tett. A »sok« mindig káprázat. A szünettel nem lesz egy dalból kettő. Ne tévelyegj hát!” Máshol azt mondja: „Templom vagytok. (…) Ahogy ti befogadtok, úgy fogad be titeket az Atya.”

Wes Anderson amerikai rendezőnek sikerült a lehetetlen: a mai fejlett vizuális kultúrájú világban, amikor a telefonunkkal jobb videofelvételeket tudunk készíteni, mint néhány évtizeddel ezelőtt a filmrendezők kameráikkal, ebben az évről évre, percről perce egyre profibb szakmában elérte azt, hogy azonnal, az első filmkockától kezdve tudjuk, kinek a munkáját látjuk. Filmjeiből találomra kiválaszthatunk egy kockát, és máris felismerhető, hogy ez bizony Wes Anderson. Ha egyetlen filmjét láttuk már, rögtön felismerjük a többit is. Ilyen bravúrra tényleg nem sokan képesek.

Manapság már senki nem csodálkozik azon, hogyha a mitológia történeteiből nyer ihletet egy-egy filmrendező. Ha csak a kétezres évekre figyelünk, akkor is találkozhattak már a nézők a trójai háború hőseivel éppúgy, mint Thészeusz vagy Perszeusz megpróbáltatásaival. E feldolgozásokban egy közös pontot fedezhettek fel a mitológia ismerői: a klasszikus szerzőknél olvasható változatoktól a forgatókönyvírók alaposan eltértek. Pontosabban szólva, legtöbbször csak az alapkonfliktust tartották meg, a többit átgyúrták, mégpedig annyira, hogy csak köszönőviszonyban volt az eredeti történettel. Ezzel szemben a bibliai tárgyú filmekre mindeddig az volt a jellemző, hogy az alkotók kínos pontossággal követték a Szentírásban leírtakat. Egészen mostanáig. Ugyanis a nemrég bemutatott Noé című amerikai film szakít ezzel a hagyománnyal. Mégpedig alaposan.

Ha a könyveknek megvan a maguk sorsa, a filmeknek még inkább: ezernyi félbemaradt, megcsonkított vagy sok helyen soha be nem mutatott alkotást ismer a filmtörténet. Rendezőik szerelemprojektjeiként például a Nebraska és a Mud elkészült ugyan, sőt némi Oscar-csillogásban is volt részük, ám a magyar mozivásznakig egyikük sem jutott el.