Amikor Andrissal reggel a Kiskunságba érkeztünk, napfényben fürdött a puszta, és a szerte csillogó vadvizekben az ég kékje tükröződött. Bugyit elhagyva az útszéli fákon sordélyok énekeltek, a legelőn szerelemtől megittasodott nyulak kergették egymást, és a fűben ott voltak azok a kitépett szőrcsomók is, amelyek az egymásnak ugró, pofozkodó, a nőstények kegyeiért harcoló kanok lovagi tornáiról tanúskodtak. Nem sokkal később Andris túzokokat vett észre. Nyolc kakas volt együtt, egyikük, talán a napfény hatására, dürögni kezdett. Először csak a farktollait tárta szét, de néhány perc múlva már egy sátorozó, kifordított szárnyú, fehér tollait csábítva mutogató, a dürgés minden pompáját bemutató kakasban gyönyörködhettünk. Mintha csak március lett volna.