Egyházunk a december 11. és 17. közötti vasárnapon évről évre elénk állítja a törvényadás előtt, illetve a törvény ideje alatt élt „ősatyákat”, akiket Krisztus test szerinti őseinek tekintünk. Emléknapjuk fő éneke összefoglalja, miért fontosak ők a karácsonyi böjt végéhez közeledvén.
Ahogy a keresztény ókorban egyre több szerzetesközösség talált otthonra a városokban vagy azok közelében, úgy vettek át a monostorok egyre több elemet a székesegyházak ünnepi imádságából.
Advent harmadik vasárnapján a szentmise evangéliuma újra a Keresztelőt állítja elénk. Nem a ruháját mutatja be, nem a bűnbánatra, megtérésre buzdító tanítását idézi, hanem a tanúságtételét.
Egy liturgikus megközelítés szerint a szeptember 1-jén kezdődő bizánci egyházi év karácsonnyal bezárólag az Ószövetség világába vezeti vissza az imádkozókat, hisz a nagyobb ünnepek, valamint a kisebb emléknapok során főként ebben a periódusban találkozunk azokkal a személyekkel, akik a messiásvárás során kitűntek hitükkel, példamutató vallásosságukkal, és figyelmeztetnek, hogy méltón kell fogadnunk a jövendölések beteljesítőjének emberi testbe öltözését.
Ő keresztelte meg Szent Ágostont, aki Vallomásaiban megemlékezik Milánó püspökéről. A korrekt hivatalnok (a város kormányzója) még csak hitújonc volt, amikor egy tömeggyűlésen egy gyermek hangját hallották: „Ambrus legyen a püspök!” (Az előbbi főpap ugyanis akkoriban halt meg.)
Advent első vasárnapjával beléptünk az új liturgikus évbe. Számunkra tehát elsősorban nem január elseje, hanem ez a nap az újév. De mi is az a „liturgikus év”? A kifejezés a XIX. században született, és sokáig, főleg a magyar nyelvterületen nem is terjedt el annyira.
A liturgia Keresztelő Szent Jánost, az Üdvözítő előfutárát állítja példaképül a karácsonyra készülődő hívők elé. Márk, aki elhagyta a gyermekség történetét, evangéliumát azzal kezdi, hogy a Keresztelő a pusztában a bűnbánat keresztségét hirdeti. Izajás prófétát idézi: „Készítsétek elő az Úr útját! Egyengessétek ösvényeit!”
A konstantini béke beköszöntével a székesegyházak és a városi keresztény közösségek mellett a szerzetesi közösségek váltak az egyházi élet fontos színterévé. Az első szerzetes atyák és anyák nem akartak mást, mint az evangéliumot élni és Krisztust keresni. A liturgia végzését – ideértve a zsolozsmát, a közös imát is – nem tartották saját kiváltságuknak.