A korai szerzetesek gyakorlata

Sőt, az ünnepélyes külsőségekkel, énekkel, tömjénezéssel, körmenetekkel, az alkalomhoz illő szövegekkel kísért zsolozsma a teljes egyházi közösség napi életéhez tartozott, a püspök, a klérus és a hívő nép részvételével elsősorban a székesegyházakban gyakorolták.

A korai szerzetesség számára az elsődleges a szív tisztaságáért vívott harc volt. Az ehhez segítő utak, gyakorlatok (az aszkézis szó gyakorlatot jelent) közé tartozott a böjt, a virrasztás, a küzdelem a gondolatokkal, azok feltárása a lelkiatya előtt, az engedelmesség, a szegénység, és nem utolsósorban a szüntelen imádságra törekvés. Ez utóbbihoz a szerzetesek több kapaszkodót is kaptak. Az egyik az úgynevezett egyszavas imádság volt: napközben egyetlen szentírási mondatot ismételgetett szívében és ajkával a szerzetes, légzésének vagy szívdobbanásának ritmusát követve, miközben egyszerű kétkezi munkáját végezte. A másik kapaszkodó a szüntelen imádságban a zsoltározás volt, amelyet eleinte napjában kétszer végeztek a szerzetesek: ha egyedül, remeteként éltek, akkor egymaguk, ha többen éltek együtt, akkor pedig közösen. Ez a két „imaóra” szorosan kötődött a szerzetesek két sajátos aszketikus gyakorlatához, a böjthöz és a virrasztáshoz: az egyiket az éjszaka közepén imádkozták, a másikat a napi egyszeri étkezést követően, napszálltakor.

Ősi hagyomány alapján, amelyet Cassianus elbeszélése szerint egy angyal nyilatkoztatott ki a szerzetes atyáknak, tizenkét zsoltárt mondtak minden imaórában, mégpedig számsorrendben folyamatosan vették őket. Tehát ellentétben a székesegyházi zsolozsmával, nem válogatták meg a szövegeket a napszak hangulatának megfelelően. Ha többen voltak is, a zsoltárokat általában egyvalaki olvasta fel egy pulpitusnál, míg a többiek figyelmesen hallgattak. Minden zsoltár végén csöndet tartottak: ekkor földre borultak, s a felolvasott zsoltárszöveg ebben a csöndben vált az egyes szerzetes imádságává. Ezután felkeltek, és megint egyvalaki hangos imádságban – „zsoltárkönyörgésben” – váltotta imádságra a hallott szöveget. A közös zsolozsma inkább afféle közösen végzett „lectio divina”, a Szentírás, a zsoltárok közös, imádságos olvasása volt. Ebben az értelemben mondta a korai szerzetesség egyik nemrégiben elhunyt nagy ismerője, Adalbert de Vogüé bencés, hogy a szerzetes atyák számára „a zsoltározás nem imádság”, hanem az imának, az Istenhez való személyes és közösségi odafordulásnak az előkészítője, Isten szavának hallgatása, befogadása. A katedrálisok ünnepélyes imaórái és a sivatagi atyák meditatív zsoltározása jól mutatja, hogy a zsolozsma egyszerre lehet a keresztény közösség ünnepélyes istendicsérete és a belső ima felé vezető út.