Lelkiség

Szerzetesség és liturgia

Rómában, a Caelius-dombon emelkedik egy monostor és egy bazilika, amelyet Nagy Szent Gergely alapított, saját palotáját alakítva át szerzetesházzá. A szent pápa nevét viselő és ma a kamalduli szerzetesek gondozásában lévő bazilika közvetlen közelében áll egy apró oratórium, amelyet a hívő emlékezet triclinium pauperumként, a szegények ebédlőjeként is emleget. A kápolna közepén masszív márványasztal: a hagyomány szerint Nagy Szent Gergely mindennap vendégül látott itt tizenkét nélkülözőt, édesanyjával, Szent Szilviával szolgált fel nekik. Mesélik, hogy egy alkalommal tizenharmadik vendégként egy angyal is részt vett az étkezésen.

A Biblia üzenete

A törvénytudó a főparancsról kérdezi Jézust, aki a Másodtörvényt (6,4–5) idézi, a zsidó hitvallást, a sémát: „Halld Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből…” A második: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”

„Szeretet az Isten. (…) Szeressük egymást!” (1Jn 4,7–14) Ez az újszövetségi kinyilatkoztatás csúcsa. Isten a választott népet prófétái által oktatta, nevelte, fokozatosan vezette a Másodtörvényben rögzített eszmény felé. Krisztus eljövetelének közeledtével a jámbor zsidó a Bibliáról elmélkedve tudatosítja, hogy Isten szereti, a zsoltárokban Isten irgalmas hűségét dicséri, és megvallja viszont szeretetét, amelyet a parancsolatoknak való engedelmességével fejez ki.

A hét szentje

Levele szerényen meghúzódik a Jelenések könyve előtt. Egy átlagos méretű Szentírásban csupán egy oldal, de ebből a néhány bekezdésből is felsejlik Szent Júdás apostol képe. Egy a zsidó teológiában és szent szövegekben jártas, Krisztushoz végsőkig hű, lángoló lelkű tanítvány sorai ezek, aki nem mellesleg ihletett író is. Így jellemzi a tévtanítókat: „széltől űzött, esőtlen felhők; kétszeresen kiszáradt, gyökerestül kitépett, késő őszi, gyümölcstelen fák; saját gyalázatukat tajtékzó, vad tengeri hullámok; bolygó csillagok, amelyekre az örök sötétség homálya vár” (Júd 12–13).

Görögkatolikus lelkiség
A hészükhazmus, a külső és belső csendre való törekvés, illetve maga ez az állapot az Istennel való kapcsolattartás legmagasabb foka. Ennek a lelkiségi módszernek a történetében három periódust lehet elkülöníteni. A legkorábbi szakaszát a Sinaihegyi atyák (Szent Nílus apát, Lépcsős Szent János, Hészükhiosz, Philotheosz) idejének szokták nevezni. Ők keveset törődtek a közös élettel és a zsoltározással. Sokkal inkább a theóriára, az istenlátásra törekedtek a magányban.

A liturgia alapelemei

Feltárul a templomkapu, Isten, az Atya szeretettitka feltárul Fiában, én oda meghívást kapok a Szentlélek által, és belépek. A templomba az embert a hit viszi, és ez igaz még a turistára is, akinek a szívében a kulturális kíváncsiság mellett biztosan ott pislákol motiváló erőként valamiféle hit is: „Keres valamit, vagy inkább valakit…” Ennek a hitnek a legmarkánsabb bibliai, sőt újszövetségi szimbóluma a víz, az Élő Víz. A hit tehát az a valóság, amely összeköt Krisztussal, a hit forrásával – a hit az ő élete bennünk: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyon mindenki” (Jn 7,37). A régmúlt időkben egy pogány csak úgy nem léphetett be a keresztények templomába: a mise igeliturgiájának végén a Kapu kizárta őt a közösségből, s csak az maradhatott bent, aki „átment a vízen”, vagyis megkeresztelkedett. Az ókor végétől a templom bejárata előtti térben építették fel a keresztelőkápolnákat, vagyis a keresztségben (a hit vizében) való megmerítkezés után nyílt rá az ember számára a Kapu az Oltáriszentségben való egyesülésre Istennel.

---

A Kapu és a „Kapu Vize” összetartozó Krisztus-szimbólumok. A későbbi korokban a keresztelés kútja bekerült a templom belső terébe, sokszor „beljebb” is, mint kellett volna, vagyis nem a bejárat közelében helyezték el, ahol lennie kellene. Ennek pótlásaként, de az előbb említett „félreértelmezésen” kívül önálló szimbolikával bíró tér-elemként is megjelent viszont a Kapu közelében a szenteltvíztartó. Ez egyfelől amolyan „emlék”, amely emlékeztet a Hit Vizén való átkelésemre, a keresztségemre, melyben feltárult számomra az út az eucharisztikus egységre való meghívásra. Másfelől az aktuális lelki-szellemi tisztulás felkínálása is a belépőnek: hagyja kint, mossa le magáról, ami akadály lehet a szívnek az Istenre találásban, az Úr szeretet-misztériumában való megmerülésben. A szenteltvíz valódi elnevezése (teológiailag korrektebb azt mondani, hogy az „áldott víz”!) húsvéti eredetéből következően „Fényes Víz” (aqua lustralis), víz, amely telve van az Örök Élet, a „haláltalan” Élet Fényével. Amikor feltárul a Kapu, megnyílik Jézusban az Út az Atyához, mi belépünk, és az ő fényét hintjük magunkra. Igaz tehát, amit az ószövetségi zsoltár mond a hívő, hittel teli, hittel élő emberről: „olyan, mint a víz mellé ültetett fa” (Zsolt 1,3).

A Biblia üzenete

Mesterünk lehet Bartimeus a Krisztus-követés iskolájában. Miért pont ő? Mert az ő hite úgy formálódott, ahogy a miénknek formálódnia kell. Ő testi szemeivel nem láthatta Jézust. Mi sem láthatjuk. Vaksága helyhez kötötte őt, és szemtől szembe nem találkozhatott a Mesterrel, nem is hallhatta őt. Mi sem. Nem hallhatta őt, de hallott róla. Sokan jártak azon a Jeruzsálembe vivő jerikói úton, ahol koldult. Sokaktól hallott Jézusról, hiszen aki egyszer is találkozott vele, az nem tudott nem beszélni róla.

Bartimeus pedig sóvárgó lélekkel itta a szavaikat, s már nemcsak kéregetett, hanem kérdezgetett is felőle, róla. Összeállt benne a kép Jézusról. Ezt a képet tárja elénk kiáltó fohászában: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!”

A hét szentje

Külön róla szóló írások nem maradtak ránk, de számos más forrásból feldereng előttünk Mór alakja. Ő jegyezte le például a zoborhegyi remete, Zoerard András legendáját, amelyben így ír: „Én, Mór, aki most Isten irgalmából püspök vagyok, akkor pedig (tudniillik István király uralkodásának kezdetén) iskolás gyermek voltam, a jó férfit láttam ugyan, de hogy milyen volt szerzetesi élete, azt nem látás, hanem hallás útján ismertem meg.” Pannonhalmán tanult ugyanis, ahol azután fel is öltötte a szerzetesi ruhát.

Görögkatolikus lelkiség

A bizánci egyház minden nagyobb istentiszteletében elhangzik a címben jelzett könyörgés. Szükségünk van a külső és belső békére, hogy imádságunk bensőséges istenkapcsolat lehessen. Egyházunk lelkiségében van azonban egy olyan módszer, amely ezt a legteljesebben tudja bemutatni. A hészükhazmus a céljául tűzte ki a hészükhiát (nyugalmat, békét) mint eszközt az Istennel való egyesülés elnyerésére. A fogalom önmagában a külső és a belső békét is jelenti, mert a hészükhaszták számára a külső nyugalom szükséges eszköz a belső béke elérésére. Őket gyakran azonosítják a remetékkel, akik a világtól és az emberektől elvonulva meg tudják valósítani a teljes nyugalmat és békességet.